TARTÓS-TESZT: Helly Hansen L/S Stripe Crew Women

Írta: Heilmann Lejla

Jöjjön újra egy aláöltözet bemutatása, ezúttal női szemmel, de nem csak nőknek. Hiszen ez a baselayer felsőrész férfi modellben is megtalálható. Ez volt az első aláöltözetem, így egy olyan darabot szerettem volna választani, amit nem csak egy bizonyos évszakban, hanem bármikor tudok viselni. A keresés meglehetősen nehézkesen indult, hiszen számtalan anyag létezik… Melyiket válasszam? A természetes vagy mesterséges anyagból készültet, milyen fazonnal rendelkezzen és egy kisebb vagyont sem szerettem volna rákölteni. A hasonló problémák kezelésére segítséget nyújt egy korábbi, az aláöltözetekről szóló cikk. Végül a Helly Hansen ezen igen népszerű darabjára esett a választásom.

Ez a L/S (long sleeve), azaz hosszú ujjú és crew neck, azaz hagyományos nyak-szabású aláöltözet 100% polipropilénből készült az úgynevezett Lifa® Stay Dry TechnologyTM technológiával, melynek köszönhetően hatékonyan elvezeti az izzadságot a testfelületről. És tényleg! Legyen az futás vagy túrázás, sőt még motorosok is használják a bőrszerkó alá! Olyan gyorsan szárad, hogy szinte észre sem veszem, mikor nedves! Szabása szépen követi a test vonalát, kellemesen rugalmas anyagú és nem látszanak rajta a gyűrődések. A hosszított fazon védi derekunkat (ami nők esetében meglehetősen érzékeny és védendő testrész), valamint a lapos varrások nem dörzsölik ki bőrünket nehéz hátizsák alatt sem.

Közel két éve nyúzom ezt a baselayer felsőrészt. A hazai körülmények esetében téli túrákon – a réteges öltözködést követve – húzok rá valamilyen fleece-t és egy hard shell-t. Anyaga igen vékonynak tűnik, mégis melegen tart, így a nyári hónapokban csak nagyobb tengerszint feletti magasságokban alkalmas (1500 méter felett). Bár szintetikus anyagból készült, még több napos, fürdési lehetőség nélküli helyeken is kiállta a szagpróbát :D! Ez pedig nőknél különösen jó pont!

A sok jó tulajdonságot kevés hátrányos követi. Amit ide fel tudnék sorolni, csupán annyi, hogy a szálak könnyen kihúzódnak az anyagából, pedig észre sem veszi az ember, hogy beakadt volna valahová. Ezen kívül a mandzsetta rész gumírozásánál tapasztaltam, hogy a pici gumiszálak könnyen elszakadnak viselet közben és ezek sündisznószerűn állnak ki ebből a részből (persze azért nem szúrnak). A harmadik észrevétel szintén esztétikai probléma: ahol sokat dörzsölődik az anyag (például a táskával), ott bizony kibolyhosodik. Nem szép, de ez nem csak ennél a ruhadarabnál figyelhető meg. Lehet, hozzá kell szoknunk?

Verdikt: A Helly Hansen összerakott egy sok célra (de nem extrém körülményekre) megfelelő aláöltözetet, 9.900 forintos normál áron. Amit ígérnek, azt a felső teljesíti! Kiváló első darab!

KÖNYVAJÁNLÓ: Nagy Balázs – Gerinctúrák a Kárpátokban (Túrakalauz)

A Földgomb Terepjáró Könyvek sorozat legújabb darabja a teljes kárpáti hegységív gerinctúráinak, hosszú távú túraútvonalainak összefoglalója, illetve a korábban megjelent könyv javított kiadása. Gyakorlati tanácsokkal, praktikus útmutatóval kíván szolgálni a Kárpátok nyári és téli trekkingtúráihoz a Magas-Tátrától az Al-Dunáig.

A kézben kényelmesen elférő könyvről első ránézésre nehéz elhinni, hogy mindaz benne van, amit a hátulján feltűntettek: 28 hegység 50-nél több túraútvonala, 33 térkép, szurdoktúrák leírása, természetföldrajzi bemutató, hegyi veszélyek leírása, utazási, szállás, és élelembeszerzési tanácsok, hegyvidéki kiskáté, és 5 nyelvű kisszótár. Ismerve a szerző ízig-vérig geográfus munkásságát azonban nem fogunk csalódni…

A Magas-Tátráról és Erdélyről már olvashattatok nálunk könyvismertetőt, és kicsit úgy tűnik, mintha a kárpáti hegykoszorú amolyan sokrétegű rókabőrként csak úgy ontaná magából(magáról) az irodalmat. Szerencsére az átfedések ellenére mind különböző szemszögből közelítenek. Hogy mégis melyikkel érdemes foglalkozni, az már egy más kérdés.

Továbbra is szkeptikus vagyok a könyv formátumú túrakalauzokkal kapcsolatban, hiszen tartalmuk – rohanó világunkban – könnyen túlhaladottá válik. Ha ilyen jellegű olvasnivalóra vágyunk, első dolgunk legyen a kézirat lezárásának időpontját ellenőrizni. A Gerinctúrák a Kárpátokban 2010. júniusában kapta meg az „í-re a pontot”.

Mitől lesz időtálló a mű? Sajnos valószínűleg nem a kötéstől és a borítótól. Megjelenésétől számítva – alig néhány hónapja – forgatom, és már látszik rajta. Pedig szép könyv, sajnálnám tönkreolvasni. 

Ha ettől nem is, tartalmától biztos maradandó lesz. Már a borító belső oldala erre utal, ahol vonalzó, a térképek jelmagyarázata, hasznos telefonszámok, a jövőben is minden bizonnyal megtalálható honlapok és egy – a Földgömb magazinból már ismert – hideg+szél veszélyeit taglaló ábra kapott helyet.

Eljutva a tartalomjegyzékig ismét örülhetünk: a 300 oldalnál is terjedelmesebb munka viszonylag szűkszavúan foglalkozik a „mulandó” adatokkal, és annál részletesebben az el talán nem kopó és vándorló hegyekkel. Mivel elsősorban a gerinctúrákra specializálódott általánosnak tűnhet, mégis bepillantást nyerhetünk a felvonultatott hegységek, tájak világába.

A tárgyalt hegységekhez áttekintő térképet is kapunk, melyet elengedhetetlennek tartok egy túra megtervezéséhez, de esetenként még a kivitelezéshez is megfelelők lehetnek. Ennek köszönhetően a leírásokat olvasva végigkövethetjük az útvonalakat, s természetesen az igényeinkhez igazításban is sokat segíthetnek. A fejezetek tárgyilagosak, és rengeteg információt zsúfoltak beléjük. A természetföldrajzi leírásokat a túrák nehézségi foka és hossza, a túraidény, az élelem- és térképbeszerzési lehetőségek, valamint a szállások bemutatása követi, majd az utazási lehetőségek után rátér az útvonalak kifejtésére. A túraleírások elegendő részletességűek a tervezéshez és a végigjáráshoz is. A könyvet igényes fényképek teszik színesebbé, melyek egy része valóban színes formában került a kalauzba.

A könyv végén egy hasznos, de eléggé szűkszavú fogalommagyarázat, egy 5 nyelvű, alapvető turistaszükségletet kielégítő szótár, valamint egy irodalomjegyzék is helyet kapott.

Verdikt: Véleményem szerint a Gerinctúrák a Kárpátokban egy hasznos túrakalauz. Hangsúlyosak benne a hosszabb távon is használható, időtálló információk, praktikus segédletekkel, jó térképekkel és használható útleírásokkal rakták tele, mégis elfér a zsebünkben. Már csak abban reménykedem, hogy a nyomdatechnika is időtálló lesz. Aki a Kárpátokkal kokettál, szerezzen be egyet!

TESZT: RP Outdoor Under Heavy Boy nadrág

Hmmm... Az ellentmondás heavy baselayer alsója. RP Outdoor, viszont Polartec Classic 100. Jó-e? Kiderül...

Tudjátok megintcsak a Polartec iránti szerelmemmel akartam kezdeni, de az már annyira lerágott csont. A Polartec bármihez nyúl, az egyszerűen király és kész. Az anyagból tervezés, a kivitelezés, az ötlet, az innováció az egészen más. Ettől lesz más egy Black Diamond Stormweight, mint egy RP Pittards/Windbloc, ettől Arc’teryx az Arc’teryx (na és méginkább a Westcomb, Westcomb), és ettől nem az nagyon-nagyon sok más outdoor gyártó. És bizony ettől lesz ez a nadrág más, mint a Milo Peli.

Az RP ebben az esetben mindennél jobban megragadta azt a szálat, amire baselayer bottom-ok esetén igazán képes a Classic 100. A sallangmentességet (250 gramm). Merthogy ez a 100% poliészter klasszikus fleece az egyik legegyszerűbb, de mégis valahogy másolhatatlan szövetszerkezet a világon. Nem kell hozzá zseb, mert a felsőkön sincs, nem kell hozzá derékállító, csak egy egyszerű széles gumírozás. Csak maradjon fent, nem kell más. Nem kell hogy cipzár legyen a szárán, csak az a kis szűkítés, amitől nem lesz buggyos az alsó lábszáron és kész. Nincs hímzés, nem kell a hímzőgép (és erről még a címke sem rohad le, mint az más RP baselayerek esetén a vasalt (vicces, de később még erről is esik szó) logók). Mondjuk le is rohadhatna, az sem érdekelne. Mert ez a gatya tökéletes heavy baselayer. A színskála fedi az amúgy is elég, zöld (tesztpéldány), fekete és sötétkék színeket. Itt tudták áRPiék, hogy úgyis lesz rajta valamilyen külső nadrág, amikkel egyébként nagyon jól együtt is dolgozik (hagyományos túranadrággal sem kooperál statikusan, de a Paclite-ot is munkára tudja bírni, exhalációs téren). Könnyű héjnadrággal fagypontig simán tuti, alatta meg Primaloft. Feladat teljesítve.

Verdikt: Nem sokat lehet többet mondani az RP Outdoor Under Heavy Boy baselayeréről. Így a cikk is velős lett, mint a nadrág... Meg kell venni és kész (7.990,-). Még egy Polartec MUST HAVE!

MAGAZIN: Egy kicsit a túrabotokról...

Sokat kaptam már hideget-meleget a fejemre a széles ismerőskörből, ami miatt sosem felejtem el megemlíteni, hogy a túrabot kötelező az általam ajánlott felszerelések mindegyikében, még a legultralájtabbakban is...

Azon egyszer sem gondolkodtam el, hogy miért vannak nálam túrabotjaim, de amikor véletlenül elfelejtettem egy túrára elvinni, bizony szitkozódtam eleget. Miért is? Kezdjük azzal, hogy mire jók a túrabotok.

Sokkal stabilabb mozgássort tesznek lehetővé. Aki rutinosan használja őket, annak szinte négy lába van. Komolyan, ez nem vicc, főleg gyors haladáskor, nagyobb sziklás terepen, vagy patak- és folyó-átkelésnél, netán instabil textúrájú felszíneknél (sár, murva, törmeléklejtő...stb.). Ennek oka a hegyes kialakításban rejlik, melyekkel flexibilis talajfogást tudunk elérni, relatíve kis megcsúszási faktor mellett. Ráadásul a fogáspontok flexibilitása mellett csavarodási engedékenységgel számolhatunk (az egy döféspontból fakadó axiális irányú csavarodás okán), mely csuklóink helyes használata esetén óriási talajfogási biztonságérzetet adhat és ad is. Ad kettő, kaptatás esetén az előre vitt húzópontokon keresztül átvitt karerővel nagyban csökkenthető a lábak terhelése, így egyel több szabadtényezőnk lesz erőnk beosztására. A következő, egyáltalán nem elhanyagolható szempont a túrabotok tehermentesítési képességében rejlik, melyet elsősorban ereszkedés közben érezni. Természetesen a hátat húzó teher tömegének függvényében egyre nagyobb szükség van a botok nyújtotta tömegközéppont eltolodásban rejlő lehetőségek kihasználására. Értem ezalatt azt, hogy az előrébb tolt alátámasztási helyzetnek köszönhetően a hátizsák okán a természetes állapottól hátrébb tolódott súlypont gyakorlatilag csak túrabotokkal kompenzálható ki. A másodlagos tulajdonságok sorolásának csak a képzelet szab határt, de gondoljunk csak a törött végtagok sínbetételére, vagy a menedéképítésre, netán nézetelétérések rendezésére kicsit alternatív, de stílusos hegyi módon (túrabotos önvédelem :D).

Most következzenek a túrabotok típusai. Név-értelemszerűen felsorolva: rezgéscsillapított és klasszikus, valamint ezek teleszkópos és szolíd változatai és az úgynevezett féltípusok, mint például a nordic botok, melyek amolyan félutas megoldások a túra- és a sífutó botok között (kis túlzással). Az anyagválasztási lehetőségek a tömegszempont okán gyérek. Két lehetőség fedi le a piac 99%-át, mégpedig a 7075-ös aluminium és a különféle fedésszövetű szénszálas struktúrák. Előbbiek olcsóbbak ám nehezebbek, általános darabtömegük negyed kiló körül mozog. Ennél darabonként jelentős különbséggel, olyan 180 gramm tájékán vannak a szénszálas változatok. Itt jegyezném meg, hogy bár praktikátlan (és ez a közhiedelem ellenére nem sajátja az ultralight technológiáknak) a karbon botokra gyakrabban jellemző a egy darabból készített, klasszikus (karbon és klasszikus, hmmm...) design. Itt nem gyakori, de nem is egyedi a 180 gramm alatti tömeg...

A típusok után egy kis túrabot-anatómia. Minden túrabotnak három biztos része van. A hegy, a test és a markolat. A hegy általában karbid, vagy valamilyen kopásálló fémötvözet (a hibridbotoknál jellemzőek a különféle gumitappancsok). Közvetlen felettük van a tálca. Ez a felhasználástól függően sár- vagy hótálca (kosár). Leggyakrabban a gyári alapváltozatok valamilyen mindenre (semmire) jó köztesmegoldást adnak. Ezeket lehet ápgrédelni és illik is, nem nagy összeg, de specializálja a botok tartási képességeit a felhasználástól függően. Kerüljük a puha műanyagból készített menetű tálcákat, mert kikopnak és nincs többé tálcacsere...

A harmadik, talán a legfontosabb rész a markolat. Itt millió egy típus van az egyszerű fröccsöntött műanyagtól a puha, speciális habból préselt anatómiai markolatokon át a parafáig. Minél kényelmesebb, annál drágább, persze. Ezt csak a sok pusztakezes használatnál érdemes figyelni. Kesztyűben gyakorlatilag gancegál...

Csak a teleszkópos botoknál beszélhetünk a zárási mechanizmusokról. A csavarzáras típusok a legelterjedtebbek, mint azt már korábban említettem ezek kis ápolás és odafigyelés mellett optimális választások (figyeljünk a zárkenésre és a dillatációs jelenségekre a meghibásodás, vagy a megszorulás elkerülése érdekében). Más típusok közül a csapfej-záras megoldások a legelterjededtebbek, ahol egy asszimetrikus monotengelyes csap, jellemzően félfordulatnyi meghúzásával lehet az adott állásban rögzteni a szegmenst (leginkább a biciklinyereg rögzítéséhez hasonlít, de ne egészen úgy képzeljük el, mert ennek az axiálist metsző a locktengelye és nem csak simán merőleges arra). Ezek gyakorta könnyebbek, de élettartamuk jellemzően rövidebb, a csaptengely általában nem túl tartós anyagválasztása okán.

A túrabotok mérete általánosságban nem éri el a 150 centimétert, összecsukva pedig nem kevesebb mint 60 centiméter a jellemző hossz. A beállításuk egyszerű szabályt követ. Lejtőirányba hosszítsunk, emelkőirányba rövidítsünk, függetlenül a lejtőirányra mutatott útvonalunktól (merőleges, vagy párhuzamos). Értem ezalatt azt, hogy lejtőnek arccal mindkét botot rövidítsük, háttal hosszítsuk. Ezek mellett lejtőnek vállal rövidítsünk rézsün haladáskor.

Verdikt: Remélem sikerült minden fontos infót összeszednem. Amennyiben kérdés merülne fel, keressetek fel (gearmag.info@gmail.com) bátran. Még egy megjegyzés: Itt is érdemes egyszer jó minőséget választani (Leki, Gabel szintje) mert ez is évekre szól, akárcsak a bakancs.

TESZT: Gabel Mont Blanc

Mivel minden utamra a bakancsommal egy fontossági kategóriába sorolva csomagolom el őket, úgy gondolom ideje papírra (monitorra) vetni Gabel Mont Blanc túrabotjaimmal kapcsolatos tapasztalataimat.

Az “expert” kategóriába sorolt teleszkópos bot darabja 260 grammot nyom, mely nem is rossz egy 7075-ös aluminiumból készült, masszív (18/16/14 milliméter csőátmérő) túrabottól (még a szénszálas darabok is 180 gramm körül futnak). A teleszkópcsatok a legegyszerűbb, de relatíve érzékeny csavarmenetes szerkezetűek. Igazából addig nincs is gond, míg nem megy bele sár (ezt kerüljük, mert kikopik és tönkremehet). A másik jellegzetes probléma, mely minden csavarmenetes szerkezetnél előfordul, nemcsak a túrabotoknál, és főleg nem csak ennél a túrabotnál az a dillatációs megszorulás jelensége. Ebben az esetben a fent a hegyen (teszem azt egy lanovka tetőállomásán), a hűvösben összecsukott és normál erővel meghúzótt rögzítések a talpállomás néhány fokkal melegebb parkolójában (esetleg akár nyáron otthonig is) teljesen megszorulnak... Ennek egyik megoldása a laza rögzítés, de mégjobb ha ezt egy kis műszerolajjal történő ápolással is kiegészítjük (én öt év alatt egyszer sem kentem át a szerkezetet, de még mindig csak ritkán szorul és akkor is többnyire az én hibámból). A GearMag ilyenkor a markolattal felfelé szállítást javasolja, mely esetben nincs szükség meghúzásra. Ez persze csak a kompatibilis táskáknál lehetséges...

Nekem, mint az a képeken is látszik kék színben van. A túrabotokon nem igazán lényeges a szín és a mintázat, így ezen csak kedves részlet a stilizált Mont Blanc térképvázlat-minta. Érdemes azonban a nem becsúszó (tehát a legvastagabb) részekre fényvisszaverő ragasztószalagból csíkot-csíkokat ragasztani, így egyrészt éjszaka is könyebben megtalálható a bot, másrészt praktikus kiegészítő a táskán hordáskor is.

A bot második legfontosabb része a hegy (a túrabotok anatómiájáról a későbbiekben még lesz szó), mely ennél a botnál karbid. Nem a legkomolyabb, nekem az egyik öt év alatt teljesen, a másik valamilyen oknál fogva csak olyan félig kopott el. Ez az olaszos anyagválogatás eredménye lehet, de gyakorlatban egyáltalán nem érződik, mert a foglalat anyag is kellően erős. Csak esztétikai hiba.

A markolat sima fröccsöntött műanyag, mert ez a darab még a korábbi Mont Blanc verzió (az újhoz képest még ráadásul anatómiailag nem is teljesen formált). A pántja is sima heveder. Ezek nem hangzanak túl jól, de tökéletesen működnek. Nem törik, nem vágják a kezet, kényelmesek és igénytelenek.

Szállításkor a viszonylag kis tömeg mellett rövid zárt állapoti méret is kedvező (66 centiméter). Kihúzhatósága normálisnak mondható 145 centiméter, melynek jelentősége kevésbé a magas embereknél (én 190 centi vagyok és 130 centiméterre húzom ki, és eddig nem találkoztam 205 centis hegymászóval, de ki tudja), mintsem inkább a túrabot-támasztékos sátorkonstrukcióknál jelentős.

A szokásos multifunkciós, semmire sem igazán jó, de mégis mindenre oké tálcákkal adják. No comment, használatban nincs jelentősége, de az nem tetszett, hogy ha cserélni szeretnénk sajnos a műanyag menet elnyírodik, már viszonylag hamar. Így az új tálcákat nem lehet egykönnyen rögzíteni.

Verdikt: Amennyire kötelező, annyira igénytelen és használatban észrevétlen darabok ezek a Gabel Mont Blanc túrabotok. A korai darabok (mint a tesztpéldány is, mely 2004-es évjáratú) még nem voltak éppen olcsók, de áruk mára sem ment feljebb (7.990,- per darab), pedig sajnos szinte minden sokkal drágább lett a szegmensben azóta. Pont puritánságuk és az olasz termékektől (kis hiányosságoktól eltekintve) nem várt minőségük és strapabírásuk miatt olyan jók. Én elégedett vagyok vele, összeszoktunk, nem is kéne más, talán csak egy kicsit könnyebb Gabel Carbon Lite, de az is majd csak amikor ez tönkremegy. Kiváló darab. Szeretjük.

HEGYIGUNYHÓ-TESZT: Egy éjszakás kaland a Gyilkos-tónál

Lehet, jobb lenne, ha inkább anti-tesztnek nevezném az írást, vagy általános tájékoztató jellegét emelném ki. Nem is tudom. Az viszont elöljáróban is biztosra vehető az ismert mondás alapján, hogy aki „k***ának áll, ne csodálkozzon, ha megb****ák”! Vagyis hasonlóban lehet részünk Dobogókőn, Mátrafüreden, Lillafüreden, vagy más, hasonlóan frekventált helyen is, mint itt. Inkább arról lenne érdemes beszélni, hogy a természeti értékeket, hogyan lehetne kevesebb károsodással nagy célközönség számára elérhetővé tenni: valószínűleg szigorúbb szabályozással, és kevésbé „rossz gazdával”…

De jöjjön a sztori: Régóta terveztük a Gyilkos-tó és a Békás-szoros meglátogatását, hiszen kihagyhatatlan látványosságot kínál, utóbbi ráadásul sziklamászó helyként is egy különlegesség. Erdélyi tartózkodásunkat kihasználva, a Görgényi-havasok után át is ugrottunk egy éjszakára. Előtte a térképek és internet alapján igyekeztünk tájékozódni, hogy hol lehetne sátorozni (a vadkemping tilos!), vagy turistaszálláson megszállni, hogy a helyhez illően (így utólag ?!) lehessen időnket eltölteni. Végül a gyergyói EKÉtől kértünk telefonos segítséget, akik egy kempinget tudtak is mondani. 

Közeledve a helyhez kiderült, hogy a kemping (=infrastruktúra nélküli sátorozó hely) valóban kilométerekre van a tótól, így tovább mentünk, hiszen a térképen (ma kapható 2002-es DIMAP „A Gyilkos-tó és Békás-szoros környéke” 1:15000-es térképről van szó!) más is szerepelt… csakhogy a jelölt kempingek már nincsenek, sőt sok más is megváltozott azóta. Ezek közé tartozik a Cohárd menedékház is, melynek helyén hatalmas félbehagyott munkagödör éktelenkedik, látszólag a gazdasági válság eredményeként.

Mérlegelve szűk időkeretünket, és a látott kemping távolságát úgy döntöttünk, hogy a „turistaszálló” névre hallgató ***-os hotelhez tartozó bungalók egyikében éjszakázunk. 20 lej/fő/éj-ért elfogadhatónak tűnt, ráadásul egy éjszakát úgyis kibírunk benne. A retro-feelingre sajnos némi kosz már rakódott, a takarítás mellett pedig szellőztetés is ráfért volna a helyre. De ne rohanjunk ennyire előre…

Kihasználva a nap hátralevő részét, jöhetett egy Gyilkos-tó séta, ill. a hely szelleme, amit valami aggregátoros indián hakni próbált életre kelteni a micshús füstjében pácolódva. A kirakodóvásárból nem hiányozhattak a színes műanyag csacsik, a tóról pedig a csónakban hancúrozó, vizet csapkodó „civilizált” áradat. Körbenéztem, hátha megindul egy újabb csuszamlás a hegyről, de a természet türelmes a magunkfajtával (velünk is, hiszen mi is részesei lehettünk az eseménynek).

Visszatérve a szállásra jöhetett a fürdés. Természetesen hideg vízben, ami persze nem baj, de mondjuk nem említeném az Encián menedékház (Retyezát) zúgó patakjánál kialakított mosdási lehetőség élményével egy lapon. A WC-ről pedig ismételten ne beszéljünk, inkább a közeli fenyőerdő illata maradjon meg emlékünkben. Fitten-frissen jöhetett a térkép, hogy a másnapi „kiszakadást a civilizációból” megtervezhessük. És ekkor jöttek a szomszédok… több is…

A buli leírásához szociológus vagy tapasztalat kell, a zene viszont egy külön asztalt érdemel. Szerencsére erdélyi barátainktól részletes ismertetést kaptunk róla. „Manele”! Ez egy transzkárpátián rétegmuzsik, mely itt tökéletesen megfért Scooterrel, a román könnyűzenével és a szocializmusból maradt viskókkal. Javasolt a kevés alvás után a korai kelés, és az áradat előtt irány a hegyek, ahol – persze csak ha mi vagyunk az elsők – csend van és nyugalom!

Zárásként pedig pár szót a Békás-szorosról: nyugati szomszédjaink, látván a hely jelentőségét, nyilván már rég átfúrták volna a hegyet, hogy megkíméljék a szorost a forgalomtól. Természetesen ez pénz kérdése. Ami viszont a szorosban van, az nem tudom minek a kérdése! Minden elismerésünk azoknak a mászóknak, akik a pesti szmogot meghazudtoló levegőben igyekeznek a hátuk mögött hagyni ezt a civilizációtól erősen szennyezett helyet, hogy fentről, csendben, nyugalomban tekinthessenek szét a lenyűgöző tájon, melyet jó lenne kicsit békén hagyni!

Verdikt: Nem hazudtolhatom meg magam, a bevezetőben írtak igazak: ettől a helytől ezt lehet várni csúcsidőben, ne lepődjön meg senki! De szépen kérünk mindenkit, hogy ha arra jár, tegyen érte, hogy ez a hely ne így nézzen ki: ne a főúton, hanem a hegyekből jöjjünk; kulturáltan viselkedjünk; ha tehetjük, ne szálljunk meg a völgyben; termeljünk minél kevesebb szemetet… és buzdítsunk ezekre másokat is!

Gyilkos-tó, Erdély nagyobb térképen való megjelenítése