GEARMAG Info: Költözés

Kedves Olvasóközönség!

2010 második változása megtörtént, internetes magazinunk átköltözött a www.gearmag.hu címre!

Kérdéseiteket, észrevételeiteket szívesen fogadjuk!


A GearMag csapata

GEARMAG Info: Változásra várva

Mindannyian tudjuk, hogy szükség van változásra! Változtatni kell, mert az elmúlt időszak mindenre rányomta a bélyegét! Változtatni kell, hogy végre rátérhessünk a helyes útra! Változtatni kell, hogy 2010 másodszor is a változás éve lehessen!

...de aki azt hiszi, hogy a változásnak bármi köze van a politikához, az nagyon TÉVED! Mert ez a hirdetés - a félreértések elkerülése végett - teljesen politikamentes, és erre a változásra egy kicsit még várni kell! :) 

Türelmeteket kérjük!

A Gearmag csapata

TARTÓS-TESZT: Helly Hansen L/S Stripe Crew Women

Írta: Heilmann Lejla

Jöjjön újra egy aláöltözet bemutatása, ezúttal női szemmel, de nem csak nőknek. Hiszen ez a baselayer felsőrész férfi modellben is megtalálható. Ez volt az első aláöltözetem, így egy olyan darabot szerettem volna választani, amit nem csak egy bizonyos évszakban, hanem bármikor tudok viselni. A keresés meglehetősen nehézkesen indult, hiszen számtalan anyag létezik… Melyiket válasszam? A természetes vagy mesterséges anyagból készültet, milyen fazonnal rendelkezzen és egy kisebb vagyont sem szerettem volna rákölteni. A hasonló problémák kezelésére segítséget nyújt egy korábbi, az aláöltözetekről szóló cikk. Végül a Helly Hansen ezen igen népszerű darabjára esett a választásom.

Ez a L/S (long sleeve), azaz hosszú ujjú és crew neck, azaz hagyományos nyak-szabású aláöltözet 100% polipropilénből készült az úgynevezett Lifa® Stay Dry TechnologyTM technológiával, melynek köszönhetően hatékonyan elvezeti az izzadságot a testfelületről. És tényleg! Legyen az futás vagy túrázás, sőt még motorosok is használják a bőrszerkó alá! Olyan gyorsan szárad, hogy szinte észre sem veszem, mikor nedves! Szabása szépen követi a test vonalát, kellemesen rugalmas anyagú és nem látszanak rajta a gyűrődések. A hosszított fazon védi derekunkat (ami nők esetében meglehetősen érzékeny és védendő testrész), valamint a lapos varrások nem dörzsölik ki bőrünket nehéz hátizsák alatt sem.

Közel két éve nyúzom ezt a baselayer felsőrészt. A hazai körülmények esetében téli túrákon – a réteges öltözködést követve – húzok rá valamilyen fleece-t és egy hard shell-t. Anyaga igen vékonynak tűnik, mégis melegen tart, így a nyári hónapokban csak nagyobb tengerszint feletti magasságokban alkalmas (1500 méter felett). Bár szintetikus anyagból készült, még több napos, fürdési lehetőség nélküli helyeken is kiállta a szagpróbát :D! Ez pedig nőknél különösen jó pont!

A sok jó tulajdonságot kevés hátrányos követi. Amit ide fel tudnék sorolni, csupán annyi, hogy a szálak könnyen kihúzódnak az anyagából, pedig észre sem veszi az ember, hogy beakadt volna valahová. Ezen kívül a mandzsetta rész gumírozásánál tapasztaltam, hogy a pici gumiszálak könnyen elszakadnak viselet közben és ezek sündisznószerűn állnak ki ebből a részből (persze azért nem szúrnak). A harmadik észrevétel szintén esztétikai probléma: ahol sokat dörzsölődik az anyag (például a táskával), ott bizony kibolyhosodik. Nem szép, de ez nem csak ennél a ruhadarabnál figyelhető meg. Lehet, hozzá kell szoknunk?

Verdikt: A Helly Hansen összerakott egy sok célra (de nem extrém körülményekre) megfelelő aláöltözetet, 9.900 forintos normál áron. Amit ígérnek, azt a felső teljesíti! Kiváló első darab!

KÖNYVAJÁNLÓ: Nagy Balázs – Gerinctúrák a Kárpátokban (Túrakalauz)

A Földgomb Terepjáró Könyvek sorozat legújabb darabja a teljes kárpáti hegységív gerinctúráinak, hosszú távú túraútvonalainak összefoglalója, illetve a korábban megjelent könyv javított kiadása. Gyakorlati tanácsokkal, praktikus útmutatóval kíván szolgálni a Kárpátok nyári és téli trekkingtúráihoz a Magas-Tátrától az Al-Dunáig.

A kézben kényelmesen elférő könyvről első ránézésre nehéz elhinni, hogy mindaz benne van, amit a hátulján feltűntettek: 28 hegység 50-nél több túraútvonala, 33 térkép, szurdoktúrák leírása, természetföldrajzi bemutató, hegyi veszélyek leírása, utazási, szállás, és élelembeszerzési tanácsok, hegyvidéki kiskáté, és 5 nyelvű kisszótár. Ismerve a szerző ízig-vérig geográfus munkásságát azonban nem fogunk csalódni…

A Magas-Tátráról és Erdélyről már olvashattatok nálunk könyvismertetőt, és kicsit úgy tűnik, mintha a kárpáti hegykoszorú amolyan sokrétegű rókabőrként csak úgy ontaná magából(magáról) az irodalmat. Szerencsére az átfedések ellenére mind különböző szemszögből közelítenek. Hogy mégis melyikkel érdemes foglalkozni, az már egy más kérdés.

Továbbra is szkeptikus vagyok a könyv formátumú túrakalauzokkal kapcsolatban, hiszen tartalmuk – rohanó világunkban – könnyen túlhaladottá válik. Ha ilyen jellegű olvasnivalóra vágyunk, első dolgunk legyen a kézirat lezárásának időpontját ellenőrizni. A Gerinctúrák a Kárpátokban 2010. júniusában kapta meg az „í-re a pontot”.

Mitől lesz időtálló a mű? Sajnos valószínűleg nem a kötéstől és a borítótól. Megjelenésétől számítva – alig néhány hónapja – forgatom, és már látszik rajta. Pedig szép könyv, sajnálnám tönkreolvasni. 

Ha ettől nem is, tartalmától biztos maradandó lesz. Már a borító belső oldala erre utal, ahol vonalzó, a térképek jelmagyarázata, hasznos telefonszámok, a jövőben is minden bizonnyal megtalálható honlapok és egy – a Földgömb magazinból már ismert – hideg+szél veszélyeit taglaló ábra kapott helyet.

Eljutva a tartalomjegyzékig ismét örülhetünk: a 300 oldalnál is terjedelmesebb munka viszonylag szűkszavúan foglalkozik a „mulandó” adatokkal, és annál részletesebben az el talán nem kopó és vándorló hegyekkel. Mivel elsősorban a gerinctúrákra specializálódott általánosnak tűnhet, mégis bepillantást nyerhetünk a felvonultatott hegységek, tájak világába.

A tárgyalt hegységekhez áttekintő térképet is kapunk, melyet elengedhetetlennek tartok egy túra megtervezéséhez, de esetenként még a kivitelezéshez is megfelelők lehetnek. Ennek köszönhetően a leírásokat olvasva végigkövethetjük az útvonalakat, s természetesen az igényeinkhez igazításban is sokat segíthetnek. A fejezetek tárgyilagosak, és rengeteg információt zsúfoltak beléjük. A természetföldrajzi leírásokat a túrák nehézségi foka és hossza, a túraidény, az élelem- és térképbeszerzési lehetőségek, valamint a szállások bemutatása követi, majd az utazási lehetőségek után rátér az útvonalak kifejtésére. A túraleírások elegendő részletességűek a tervezéshez és a végigjáráshoz is. A könyvet igényes fényképek teszik színesebbé, melyek egy része valóban színes formában került a kalauzba.

A könyv végén egy hasznos, de eléggé szűkszavú fogalommagyarázat, egy 5 nyelvű, alapvető turistaszükségletet kielégítő szótár, valamint egy irodalomjegyzék is helyet kapott.

Verdikt: Véleményem szerint a Gerinctúrák a Kárpátokban egy hasznos túrakalauz. Hangsúlyosak benne a hosszabb távon is használható, időtálló információk, praktikus segédletekkel, jó térképekkel és használható útleírásokkal rakták tele, mégis elfér a zsebünkben. Már csak abban reménykedem, hogy a nyomdatechnika is időtálló lesz. Aki a Kárpátokkal kokettál, szerezzen be egyet!

TESZT: RP Outdoor Under Heavy Boy nadrág

Hmmm... Az ellentmondás heavy baselayer alsója. RP Outdoor, viszont Polartec Classic 100. Jó-e? Kiderül...

Tudjátok megintcsak a Polartec iránti szerelmemmel akartam kezdeni, de az már annyira lerágott csont. A Polartec bármihez nyúl, az egyszerűen király és kész. Az anyagból tervezés, a kivitelezés, az ötlet, az innováció az egészen más. Ettől lesz más egy Black Diamond Stormweight, mint egy RP Pittards/Windbloc, ettől Arc’teryx az Arc’teryx (na és méginkább a Westcomb, Westcomb), és ettől nem az nagyon-nagyon sok más outdoor gyártó. És bizony ettől lesz ez a nadrág más, mint a Milo Peli.

Az RP ebben az esetben mindennél jobban megragadta azt a szálat, amire baselayer bottom-ok esetén igazán képes a Classic 100. A sallangmentességet (250 gramm). Merthogy ez a 100% poliészter klasszikus fleece az egyik legegyszerűbb, de mégis valahogy másolhatatlan szövetszerkezet a világon. Nem kell hozzá zseb, mert a felsőkön sincs, nem kell hozzá derékállító, csak egy egyszerű széles gumírozás. Csak maradjon fent, nem kell más. Nem kell hogy cipzár legyen a szárán, csak az a kis szűkítés, amitől nem lesz buggyos az alsó lábszáron és kész. Nincs hímzés, nem kell a hímzőgép (és erről még a címke sem rohad le, mint az más RP baselayerek esetén a vasalt (vicces, de később még erről is esik szó) logók). Mondjuk le is rohadhatna, az sem érdekelne. Mert ez a gatya tökéletes heavy baselayer. A színskála fedi az amúgy is elég, zöld (tesztpéldány), fekete és sötétkék színeket. Itt tudták áRPiék, hogy úgyis lesz rajta valamilyen külső nadrág, amikkel egyébként nagyon jól együtt is dolgozik (hagyományos túranadrággal sem kooperál statikusan, de a Paclite-ot is munkára tudja bírni, exhalációs téren). Könnyű héjnadrággal fagypontig simán tuti, alatta meg Primaloft. Feladat teljesítve.

Verdikt: Nem sokat lehet többet mondani az RP Outdoor Under Heavy Boy baselayeréről. Így a cikk is velős lett, mint a nadrág... Meg kell venni és kész (7.990,-). Még egy Polartec MUST HAVE!

MAGAZIN: Egy kicsit a túrabotokról...

Sokat kaptam már hideget-meleget a fejemre a széles ismerőskörből, ami miatt sosem felejtem el megemlíteni, hogy a túrabot kötelező az általam ajánlott felszerelések mindegyikében, még a legultralájtabbakban is...

Azon egyszer sem gondolkodtam el, hogy miért vannak nálam túrabotjaim, de amikor véletlenül elfelejtettem egy túrára elvinni, bizony szitkozódtam eleget. Miért is? Kezdjük azzal, hogy mire jók a túrabotok.

Sokkal stabilabb mozgássort tesznek lehetővé. Aki rutinosan használja őket, annak szinte négy lába van. Komolyan, ez nem vicc, főleg gyors haladáskor, nagyobb sziklás terepen, vagy patak- és folyó-átkelésnél, netán instabil textúrájú felszíneknél (sár, murva, törmeléklejtő...stb.). Ennek oka a hegyes kialakításban rejlik, melyekkel flexibilis talajfogást tudunk elérni, relatíve kis megcsúszási faktor mellett. Ráadásul a fogáspontok flexibilitása mellett csavarodási engedékenységgel számolhatunk (az egy döféspontból fakadó axiális irányú csavarodás okán), mely csuklóink helyes használata esetén óriási talajfogási biztonságérzetet adhat és ad is. Ad kettő, kaptatás esetén az előre vitt húzópontokon keresztül átvitt karerővel nagyban csökkenthető a lábak terhelése, így egyel több szabadtényezőnk lesz erőnk beosztására. A következő, egyáltalán nem elhanyagolható szempont a túrabotok tehermentesítési képességében rejlik, melyet elsősorban ereszkedés közben érezni. Természetesen a hátat húzó teher tömegének függvényében egyre nagyobb szükség van a botok nyújtotta tömegközéppont eltolodásban rejlő lehetőségek kihasználására. Értem ezalatt azt, hogy az előrébb tolt alátámasztási helyzetnek köszönhetően a hátizsák okán a természetes állapottól hátrébb tolódott súlypont gyakorlatilag csak túrabotokkal kompenzálható ki. A másodlagos tulajdonságok sorolásának csak a képzelet szab határt, de gondoljunk csak a törött végtagok sínbetételére, vagy a menedéképítésre, netán nézetelétérések rendezésére kicsit alternatív, de stílusos hegyi módon (túrabotos önvédelem :D).

Most következzenek a túrabotok típusai. Név-értelemszerűen felsorolva: rezgéscsillapított és klasszikus, valamint ezek teleszkópos és szolíd változatai és az úgynevezett féltípusok, mint például a nordic botok, melyek amolyan félutas megoldások a túra- és a sífutó botok között (kis túlzással). Az anyagválasztási lehetőségek a tömegszempont okán gyérek. Két lehetőség fedi le a piac 99%-át, mégpedig a 7075-ös aluminium és a különféle fedésszövetű szénszálas struktúrák. Előbbiek olcsóbbak ám nehezebbek, általános darabtömegük negyed kiló körül mozog. Ennél darabonként jelentős különbséggel, olyan 180 gramm tájékán vannak a szénszálas változatok. Itt jegyezném meg, hogy bár praktikátlan (és ez a közhiedelem ellenére nem sajátja az ultralight technológiáknak) a karbon botokra gyakrabban jellemző a egy darabból készített, klasszikus (karbon és klasszikus, hmmm...) design. Itt nem gyakori, de nem is egyedi a 180 gramm alatti tömeg...

A típusok után egy kis túrabot-anatómia. Minden túrabotnak három biztos része van. A hegy, a test és a markolat. A hegy általában karbid, vagy valamilyen kopásálló fémötvözet (a hibridbotoknál jellemzőek a különféle gumitappancsok). Közvetlen felettük van a tálca. Ez a felhasználástól függően sár- vagy hótálca (kosár). Leggyakrabban a gyári alapváltozatok valamilyen mindenre (semmire) jó köztesmegoldást adnak. Ezeket lehet ápgrédelni és illik is, nem nagy összeg, de specializálja a botok tartási képességeit a felhasználástól függően. Kerüljük a puha műanyagból készített menetű tálcákat, mert kikopnak és nincs többé tálcacsere...

A harmadik, talán a legfontosabb rész a markolat. Itt millió egy típus van az egyszerű fröccsöntött műanyagtól a puha, speciális habból préselt anatómiai markolatokon át a parafáig. Minél kényelmesebb, annál drágább, persze. Ezt csak a sok pusztakezes használatnál érdemes figyelni. Kesztyűben gyakorlatilag gancegál...

Csak a teleszkópos botoknál beszélhetünk a zárási mechanizmusokról. A csavarzáras típusok a legelterjedtebbek, mint azt már korábban említettem ezek kis ápolás és odafigyelés mellett optimális választások (figyeljünk a zárkenésre és a dillatációs jelenségekre a meghibásodás, vagy a megszorulás elkerülése érdekében). Más típusok közül a csapfej-záras megoldások a legelterjededtebbek, ahol egy asszimetrikus monotengelyes csap, jellemzően félfordulatnyi meghúzásával lehet az adott állásban rögzteni a szegmenst (leginkább a biciklinyereg rögzítéséhez hasonlít, de ne egészen úgy képzeljük el, mert ennek az axiálist metsző a locktengelye és nem csak simán merőleges arra). Ezek gyakorta könnyebbek, de élettartamuk jellemzően rövidebb, a csaptengely általában nem túl tartós anyagválasztása okán.

A túrabotok mérete általánosságban nem éri el a 150 centimétert, összecsukva pedig nem kevesebb mint 60 centiméter a jellemző hossz. A beállításuk egyszerű szabályt követ. Lejtőirányba hosszítsunk, emelkőirányba rövidítsünk, függetlenül a lejtőirányra mutatott útvonalunktól (merőleges, vagy párhuzamos). Értem ezalatt azt, hogy lejtőnek arccal mindkét botot rövidítsük, háttal hosszítsuk. Ezek mellett lejtőnek vállal rövidítsünk rézsün haladáskor.

Verdikt: Remélem sikerült minden fontos infót összeszednem. Amennyiben kérdés merülne fel, keressetek fel (gearmag.info@gmail.com) bátran. Még egy megjegyzés: Itt is érdemes egyszer jó minőséget választani (Leki, Gabel szintje) mert ez is évekre szól, akárcsak a bakancs.

TESZT: Gabel Mont Blanc

Mivel minden utamra a bakancsommal egy fontossági kategóriába sorolva csomagolom el őket, úgy gondolom ideje papírra (monitorra) vetni Gabel Mont Blanc túrabotjaimmal kapcsolatos tapasztalataimat.

Az “expert” kategóriába sorolt teleszkópos bot darabja 260 grammot nyom, mely nem is rossz egy 7075-ös aluminiumból készült, masszív (18/16/14 milliméter csőátmérő) túrabottól (még a szénszálas darabok is 180 gramm körül futnak). A teleszkópcsatok a legegyszerűbb, de relatíve érzékeny csavarmenetes szerkezetűek. Igazából addig nincs is gond, míg nem megy bele sár (ezt kerüljük, mert kikopik és tönkremehet). A másik jellegzetes probléma, mely minden csavarmenetes szerkezetnél előfordul, nemcsak a túrabotoknál, és főleg nem csak ennél a túrabotnál az a dillatációs megszorulás jelensége. Ebben az esetben a fent a hegyen (teszem azt egy lanovka tetőállomásán), a hűvösben összecsukott és normál erővel meghúzótt rögzítések a talpállomás néhány fokkal melegebb parkolójában (esetleg akár nyáron otthonig is) teljesen megszorulnak... Ennek egyik megoldása a laza rögzítés, de mégjobb ha ezt egy kis műszerolajjal történő ápolással is kiegészítjük (én öt év alatt egyszer sem kentem át a szerkezetet, de még mindig csak ritkán szorul és akkor is többnyire az én hibámból). A GearMag ilyenkor a markolattal felfelé szállítást javasolja, mely esetben nincs szükség meghúzásra. Ez persze csak a kompatibilis táskáknál lehetséges...

Nekem, mint az a képeken is látszik kék színben van. A túrabotokon nem igazán lényeges a szín és a mintázat, így ezen csak kedves részlet a stilizált Mont Blanc térképvázlat-minta. Érdemes azonban a nem becsúszó (tehát a legvastagabb) részekre fényvisszaverő ragasztószalagból csíkot-csíkokat ragasztani, így egyrészt éjszaka is könyebben megtalálható a bot, másrészt praktikus kiegészítő a táskán hordáskor is.

A bot második legfontosabb része a hegy (a túrabotok anatómiájáról a későbbiekben még lesz szó), mely ennél a botnál karbid. Nem a legkomolyabb, nekem az egyik öt év alatt teljesen, a másik valamilyen oknál fogva csak olyan félig kopott el. Ez az olaszos anyagválogatás eredménye lehet, de gyakorlatban egyáltalán nem érződik, mert a foglalat anyag is kellően erős. Csak esztétikai hiba.

A markolat sima fröccsöntött műanyag, mert ez a darab még a korábbi Mont Blanc verzió (az újhoz képest még ráadásul anatómiailag nem is teljesen formált). A pántja is sima heveder. Ezek nem hangzanak túl jól, de tökéletesen működnek. Nem törik, nem vágják a kezet, kényelmesek és igénytelenek.

Szállításkor a viszonylag kis tömeg mellett rövid zárt állapoti méret is kedvező (66 centiméter). Kihúzhatósága normálisnak mondható 145 centiméter, melynek jelentősége kevésbé a magas embereknél (én 190 centi vagyok és 130 centiméterre húzom ki, és eddig nem találkoztam 205 centis hegymászóval, de ki tudja), mintsem inkább a túrabot-támasztékos sátorkonstrukcióknál jelentős.

A szokásos multifunkciós, semmire sem igazán jó, de mégis mindenre oké tálcákkal adják. No comment, használatban nincs jelentősége, de az nem tetszett, hogy ha cserélni szeretnénk sajnos a műanyag menet elnyírodik, már viszonylag hamar. Így az új tálcákat nem lehet egykönnyen rögzíteni.

Verdikt: Amennyire kötelező, annyira igénytelen és használatban észrevétlen darabok ezek a Gabel Mont Blanc túrabotok. A korai darabok (mint a tesztpéldány is, mely 2004-es évjáratú) még nem voltak éppen olcsók, de áruk mára sem ment feljebb (7.990,- per darab), pedig sajnos szinte minden sokkal drágább lett a szegmensben azóta. Pont puritánságuk és az olasz termékektől (kis hiányosságoktól eltekintve) nem várt minőségük és strapabírásuk miatt olyan jók. Én elégedett vagyok vele, összeszoktunk, nem is kéne más, talán csak egy kicsit könnyebb Gabel Carbon Lite, de az is majd csak amikor ez tönkremegy. Kiváló darab. Szeretjük.

HEGYIGUNYHÓ-TESZT: Egy éjszakás kaland a Gyilkos-tónál

Lehet, jobb lenne, ha inkább anti-tesztnek nevezném az írást, vagy általános tájékoztató jellegét emelném ki. Nem is tudom. Az viszont elöljáróban is biztosra vehető az ismert mondás alapján, hogy aki „k***ának áll, ne csodálkozzon, ha megb****ák”! Vagyis hasonlóban lehet részünk Dobogókőn, Mátrafüreden, Lillafüreden, vagy más, hasonlóan frekventált helyen is, mint itt. Inkább arról lenne érdemes beszélni, hogy a természeti értékeket, hogyan lehetne kevesebb károsodással nagy célközönség számára elérhetővé tenni: valószínűleg szigorúbb szabályozással, és kevésbé „rossz gazdával”…

De jöjjön a sztori: Régóta terveztük a Gyilkos-tó és a Békás-szoros meglátogatását, hiszen kihagyhatatlan látványosságot kínál, utóbbi ráadásul sziklamászó helyként is egy különlegesség. Erdélyi tartózkodásunkat kihasználva, a Görgényi-havasok után át is ugrottunk egy éjszakára. Előtte a térképek és internet alapján igyekeztünk tájékozódni, hogy hol lehetne sátorozni (a vadkemping tilos!), vagy turistaszálláson megszállni, hogy a helyhez illően (így utólag ?!) lehessen időnket eltölteni. Végül a gyergyói EKÉtől kértünk telefonos segítséget, akik egy kempinget tudtak is mondani. 

Közeledve a helyhez kiderült, hogy a kemping (=infrastruktúra nélküli sátorozó hely) valóban kilométerekre van a tótól, így tovább mentünk, hiszen a térképen (ma kapható 2002-es DIMAP „A Gyilkos-tó és Békás-szoros környéke” 1:15000-es térképről van szó!) más is szerepelt… csakhogy a jelölt kempingek már nincsenek, sőt sok más is megváltozott azóta. Ezek közé tartozik a Cohárd menedékház is, melynek helyén hatalmas félbehagyott munkagödör éktelenkedik, látszólag a gazdasági válság eredményeként.

Mérlegelve szűk időkeretünket, és a látott kemping távolságát úgy döntöttünk, hogy a „turistaszálló” névre hallgató ***-os hotelhez tartozó bungalók egyikében éjszakázunk. 20 lej/fő/éj-ért elfogadhatónak tűnt, ráadásul egy éjszakát úgyis kibírunk benne. A retro-feelingre sajnos némi kosz már rakódott, a takarítás mellett pedig szellőztetés is ráfért volna a helyre. De ne rohanjunk ennyire előre…

Kihasználva a nap hátralevő részét, jöhetett egy Gyilkos-tó séta, ill. a hely szelleme, amit valami aggregátoros indián hakni próbált életre kelteni a micshús füstjében pácolódva. A kirakodóvásárból nem hiányozhattak a színes műanyag csacsik, a tóról pedig a csónakban hancúrozó, vizet csapkodó „civilizált” áradat. Körbenéztem, hátha megindul egy újabb csuszamlás a hegyről, de a természet türelmes a magunkfajtával (velünk is, hiszen mi is részesei lehettünk az eseménynek).

Visszatérve a szállásra jöhetett a fürdés. Természetesen hideg vízben, ami persze nem baj, de mondjuk nem említeném az Encián menedékház (Retyezát) zúgó patakjánál kialakított mosdási lehetőség élményével egy lapon. A WC-ről pedig ismételten ne beszéljünk, inkább a közeli fenyőerdő illata maradjon meg emlékünkben. Fitten-frissen jöhetett a térkép, hogy a másnapi „kiszakadást a civilizációból” megtervezhessük. És ekkor jöttek a szomszédok… több is…

A buli leírásához szociológus vagy tapasztalat kell, a zene viszont egy külön asztalt érdemel. Szerencsére erdélyi barátainktól részletes ismertetést kaptunk róla. „Manele”! Ez egy transzkárpátián rétegmuzsik, mely itt tökéletesen megfért Scooterrel, a román könnyűzenével és a szocializmusból maradt viskókkal. Javasolt a kevés alvás után a korai kelés, és az áradat előtt irány a hegyek, ahol – persze csak ha mi vagyunk az elsők – csend van és nyugalom!

Zárásként pedig pár szót a Békás-szorosról: nyugati szomszédjaink, látván a hely jelentőségét, nyilván már rég átfúrták volna a hegyet, hogy megkíméljék a szorost a forgalomtól. Természetesen ez pénz kérdése. Ami viszont a szorosban van, az nem tudom minek a kérdése! Minden elismerésünk azoknak a mászóknak, akik a pesti szmogot meghazudtoló levegőben igyekeznek a hátuk mögött hagyni ezt a civilizációtól erősen szennyezett helyet, hogy fentről, csendben, nyugalomban tekinthessenek szét a lenyűgöző tájon, melyet jó lenne kicsit békén hagyni!

Verdikt: Nem hazudtolhatom meg magam, a bevezetőben írtak igazak: ettől a helytől ezt lehet várni csúcsidőben, ne lepődjön meg senki! De szépen kérünk mindenkit, hogy ha arra jár, tegyen érte, hogy ez a hely ne így nézzen ki: ne a főúton, hanem a hegyekből jöjjünk; kulturáltan viselkedjünk; ha tehetjük, ne szálljunk meg a völgyben; termeljünk minél kevesebb szemetet… és buzdítsunk ezekre másokat is!

Gyilkos-tó, Erdély nagyobb térképen való megjelenítése

TESZT: GoPro HERO HD sportkamera (2)

A GoPro Hero HD kamera az első kézbevétel alapján ígéretesnek tűnt, úgyhogy szeretném megmutatni a néhány hónapos tesztek eredményeit is. A felvételeket egyetlen kivétellel (pancsolós videó) az eredeti, vágatlan formátumban töltöttem fel, melyek 3 megapixel felbontással, 30 frame/sec-el készültek.

Kezdjük talán ismét a kézbevétellel. A vízálló, ütésálló tok tényleg sokat kibír, de vigyázzunk, nehogy megkarcoljuk a lencse előtti részt. Ebben az esetben persze vehetünk újat, de mégse ezzel kezdjük. A cserélhető hátlap lenyitásával vehetjük kézbe a kamerát, juthatunk az SD kártyához, akksihoz, vagy a csatlakozóhelyekhez. Szigorú gumi szigetelés, és jó erős csat biztosítja a megfelelő zárást.

A tokon levő minden funkciót képviselő két gomb nyomogatása viszont elég kellemetlen, menet közbeni kapcsolgatáshoz nem árt a rutin. A be-, kikapcsolást, ill. a felvétel indítását és leállítását csipogó hang jelzi (ki is kapcsolható), de erre is rá kell állítani fülünket, hogy mindig tudjuk, mi történik a kütyüvel. Mivel „távirányítója” nincs, esetenként (főleg nagyobb zajban) rá kell néznünk a kijelzőre, hogy megy-e a felvétel. Ez persze sisakon, menet közben szintén nem egyszerű… talán egy fogorvosi tükör segíthet.

Mivel mindent ezekkel a gombokkal változtathatunk, sajnos az egyes funkciók elérése időigényes. Ebből következik, hogy egy kitapasztalt, általánosan bevált funkcióval érdemes használni a készüléket. Akár a felbontás, a felvételi sebesség, vagy a fénymérés módjának állításához kézbe kell venni, és végig kell menni a teljes menürendszeren. Bosszantónak hat, de valójában tényleg ritkán kell ezeken változtatni.

Ami viszont nagyon el lett szúrva, az az akkumulátor töltése. Gyárilag csak USB-ről, vagyis pl. számítógépről tudjuk tölteni (kiegészítőket persze vehetünk hozzá), de ami ennél rosszabb, az a csatlakozás. Nagyon könnyen kimozdul a kábel a csatlakozóból, ráadásul másik kábelről nekem nem is töltötte a készüléket.

Következő a kamera rögzítése. Csomagtól függ, hogy mit kapunk, ill. tőlünk, hogy mit veszünk még hozzá. A sisak változat esetében főleg ehhez való kiegészítőket tartalmaz a doboz. A lehetőségek tárháza szinte végtelen, de kiemelném, hogy elsősorban zárt, kevés töréssel ellátott sisakra illeszkednek a cuccok. Szóval motoros bukók, DH-s és dirt, valamint sziklamászó sisakok előnyben, MTB hátrányban. Esetemben a fejpántról operáltam le a műanyag tartólemezt, és kábelkötegelővel sufnituningoltam rá a bukómra. Természetesen ez is jól működik. Rövid portyák esetén fel sem tűnik a súlya, több órás viseletét viszont megérezzük, ahogy fárad a nyakunk. Akárhová is szereljük, csavarral rögzíthetjük és állíthatjuk, amihez nem hátrány, ha van egy csavarhúzónk is (nem szériatartozék).

Sufnituning, Balaton Bike Fest 2010 (forrás: www.x-iont.hu)

Irány felvételeket készíteni! A látószög (170º/127º) brutális képet ad. Élmény vele kamerázni, de legyünk figyelemmel a széleken jelentkező torzításra. Ha a haverokat akarjuk felvenni, alig néhány méterről minden rajta lesz a képen. Látható, hogy a gyártó a lehető legjobbat választotta a célra. Gratula érte! Fényképezéshez persze nem ez a legjobb, de úgysem ezért vesszük a kamerát.

GoPro Hero HD, fotó funkció

Járjunk a marketingszöveg végére… a GoPro Hero HD, mint minden fényt leképező eszköz, jó időben teljesít a legjobban. Amit a kevés fényről és a hozzá tartozó kimagasló minőségről írnak, azt fogadjuk némi szkepszissel. Bár nem farkasvak a készülék, de a csökkenő fénymennyiséghez megnövelt érzékenységgel igazodik, vagyis jusson eszünkbe, hogy fényképezésnél mit jelent, ha az ISO értéket megnöveljük: pixelesebbnek, kásásabbnak hat a kép (hivatalosan: lágyabb). Sport felvételeinknél ez persze nem nyugtat meg minket.

Jó időben viszont mindenféle utókezelés nélkül is kiválóan teljesít a kamera. Szembesütő napnál van némi becsillanás, beszűrődő fény, de ami lenyűgöző, hogy az ezen kívüli dolgok láthatók, sőt színük is van. Ehhez persze középre súlyozott fénymérést kell használnunk. Egy dologra viszont figyeljünk oda: bekapcsolás után kell pár másodperc, míg a fényviszonyoknak megfelelő képet kapunk. Ha tehetjük, a téma filmezése előtt már kapcsoljuk be a készüléket, hogy kiküszöböljük ezt a problémát.

Néhány gondolat a spot, és a középre súlyozott fénymérésről. Meglepődtem, de nem csak "naplementére" használható jól a spot fénymérés. Sok esetben észre sem vesszük a különbséget a két mód között, de egyes esetekben a spot lesz a nyerő. Ilyenek: fix állásból felvétel (naplemente, autóban pl. sofőr filmezése, sötétből világosba ha a világos téma a lényeg, stb.), vagy menet közben, ha szeretnénk, hogy a kép közepe legyen minden esetben látható (ilyenkor viszont számítsunk a túl világos, beégő, és a túl sötét, alulexponált részekre). Mivel kapcsolgatása nehézkes, általában a középre súlyozott fénymérést érdemes használni.

Középre súlyozott fénymérésnél a nagy különbségek is átlagolva lesznek, így nagyobb az esélye pl. az ég "beégésének" sötét helyről kamerázva.

A spot fényméréssel készült felvételen csak a kép tényleges középpontja alapján határozza meg a készülék a fényerősséget. Ezzel jól kiemelhetünk részeket, de maradhatnak túl világos, vagy túl sötét foltok is. A felvételen ezen kívül látható, ahogy a bekapcsolás után, néhány másodperc alatt "tér magához" a kamera.

Az extrém helyzeteket valóban jól bírja. Rázkódás, víz, vagy néhány G terhelés repülésnél meg sem kottyan neki, arra viszont nem jöttem rá, hogy miért jelenik meg a képen néha egy-egy lila csík. Szerencsére legtöbbször nem zavaró, de mivel vissza sem nézhetjük a felvételt, csak később bosszankodhatunk a hibán. Apropó visszanézés és látómező: némi rutinnal és a halszemoptikának köszönhetően hamar belőjük, hogy mi fog látszódni a készített videón/képen. Néha nem lenne hátrány, ha real-time tudnánk mi történik, de nem szükségszerű. A kamerához amúgy kapható ilyen csatolható hátlap is, akinek végkép nem menne nélküle az ipar.

Vízben (megfelelő hátlappal) kedvünkre szórakozhatunk a kamerával, nem lesz baja. Érdemes többször vízbe mártani, hogy a cseppek lefolyjanak az optikáról. A víz alatti látótávolság pedig nem a készüléktől függ.

Bár a felvételen nem igazán érezni, ez tényleg egy durva, köves lejtő. Nem DH, de megteszi. Érdemes figyelni a mono hangban "rejlő lehetőségeket" is.

A mono hangról?... hát arról inkább nem mondanék semmit, azt is csak halkan. Mindenki meghallgathatja a tesztfelvételeken, melyeknél ráadásul (víz kivételével) a könnyített hátlap volt fent.

Verdikt: a GoPro Hero HD sportkamera nevéhez méltóan teljesít. Szinte kizárólag sportolási célra érdemes használni, abban viszont örömünket fogjuk lelni. Használata nem bonyolult, némi rutinnal pedig kiismerhető minden gyengéje. Miután belejöttünk már csak annyi problémánk lesz, hogy hová is fér a terrányi anyag, és ki fogja feldolgozni snittjeinket. Kellemes videózást mindenkinek!


A kamerát a Pazirik Kft.-től kaptuk tesztelésre.

TESZT: Mountain Hardwear Power Stretch Zip Tee

Érdekesen alakult eddigi viszonyunk az MHW cuccokhoz. Valahogy mindig volt valami bibi. Már nem nagyon bíztam az ellentmondások nélküli anyacsavaros cuccban, mikor kaptunk tesztre egy Power Stretch Zip Tee-t. Lássuk.

A nomenklatúra hülyebiztos. Az tuti. Szóval, az anyaga Polartec Power Stretch (86% poliészter, 14% lycra, 231 gramm per négyzetméter), cipzárral (mondjuk nem half-zip a neve, ahogyan annak lennie kellene), és végül is Tee is. A kategóriája multifunkciós jellege miatt erősen meghatározhatatlan. Maradjunk annyiban, hogy nehéz baselayer, vagy light fleece. Attól függően, melyik réteg van belül és melyik kívül. Amennyiben meg kellene neveznem a kategóriát, Formula 1-es hasonlattal élve Intermediate-nek nevezném el... :D

Az anyaggal kezdem. A legjobb technikai köztesréteg-matéria, amivel valaha is dolgom volt. A Polartec mindig is a kedvenceim közé tartozott, de ezzel még a gyártó saját (amúgy is nagyon-nagyon magas színvonalát) is sikerült felülmúlni. Amit mindkét oldallal befelé tud, az a nagyon kényelmesen testhezálló, ellasztikus (nem hiába Power Stretch) jellege, melyet külön erősít az MHW professzionális hozzáállása az anyaghoz (lapos varratok, kifordíthatósághoz tervezett szűk szabás). Amit a fleece oldallal befelé tud, az egy Classic 100 (esetleg fleece-el befelé 200) hőtartó képessége, jóval magasabb szélállósággal és izzadságelvezető-képességgel. Ráadásul a simább oldallal kifelé sokkal könnyedebben viszonyul az esetlegesen ráhúzott rétegekhez, vagyis gyorsabban lehet fel és lehúzni a rávett darabokat. Ami azonban a kedvencem benne, az amikor a fleece oldallal kifelé, a soft oldallal befelé hordjuk (ekkor kevésbé melegít). Akár baselayerként (hiszen ehhez is elég finom az anyag), akár egy vékony baselayerrel viseljük, elképesztő, milyen sebességgel képes kivezetni a testfelszíni nedvességet. Olyan gyorsan, hogy a bőr szó szerint száraz marad, míg az anyag külső felületén gyakorlatilag cseppekben áll meg a kivezetett verejték. Olyan jó gyakorlatban, hogy még a szakavatott szemnek is lélegzetelállító a teljesítménye. Azt gondolom, hogy ezzel az anyaggal nem lehet mellényúlni. A Mountain Hardwear így már csak keveset tudott ehhez hozzátenni (értem ez alatt azt, hogy itt az anyag jobban villog, mint az amúgy kiváló szabás). Láttunk már példát a kiváló anyag, borzasztó design esetére, szerencsére itt az anyag ekszellenciáját a szabás nem rontotta el. A hüvelykujj-bújtatós mandzsetta kialakítás okán nagy mozgásszabadságot biztosít, még sziklázás közben is. A half-zip kellemes hőszabályozást tesz lehetővé, ha melegebbre fordul az idő. Nincs zseb, nem is kell, minek is egy baselayerre. Kellemesen magas viszont a gallér, mely szélben, vagy hűvösebb körülmények között válik fontos kellékké. A hímzések MHW-san nagyok, de aki ennyit fizet egy középrétegért, az mutassa is meg az anyacsavart :D. Tömege 230-as négyzetmétertömege okán nem kevés, de nem is sok, saját mérés szerint 320 gramm.

Verdikt: Minden környező nyári úthoz kiváló midlayer. Hótalpazni, túrasízni, téli túrázni kiváló heavy baselayer. Mint ilyen, a környezet változásaihoz az eddigi legjobban alkalmazkodó köztesréteg, amihez szerencsénk volt. Igazi MUST HAVE!

Az MHW Power Stretch Zip Tee-t az utazom.com-tól kaptuk tesztelésre.

TESZT: Quechua Forclaz 50 baselayer

A nyári szezon túrafavoritjai a rövidujjú, jó nedvesség-menedzsmenttel bíró, jó árfekvésben lévő felsők. Az igazság az, hogy ebben a kategóriában, a jó árfekvés okán igencsak kevés versenyző állhat rajthoz. Egy biztos, a Forclaz 50 aláöltözet komoly oddsokat kapna egy fogadóirodánál.

A jó szintetikus aláöltözet első ismérve a poliészter anyag. Pipa. Itt megvan. A második a testformát követő szabás, so-so itt is megvan. A harmadik pedig a csöves-csatornás szövetkészítési eljárás. Nagyjából ez is oké. Akkor ez egy jó baselayer? Mindjárt kiderül.

Nagyon sokat nyúztuk mindenfelé, minden körülmények között. Azt kell mondjam, nagyon komolyan meglepett, hogy mit tud. Az anyag izzadságelvezető-képessége nagyon jó (nem egy Polartec PowerDry, de nem is kerül annyiba). Normál tempó és körülmények közé (nem terepfutáshoz) mindenhol bőven elég. A lapos varrásai nem nyomnak, még 25 kilóra pakolt nagyzsák alatt sem. Nem gyűrődik a vállpántok alá, mert szépen, szűken fedi a vállakat. Nagy terhelés esetén sem bolyhosodik ki az anyag, ahogyan azt sok drága riválisánál bizony gyakorta megfigyelhetjük.

Az Equarea anyag amúgy nem egy textilipari csoda, csupán mindent tud, amit kell. Olyan mint egy Volvo. Teszi a dolgát. Nem villog (bár az is igen jó tud lenni néha, ha sikerül kivitelezni, mint a Polartec Power Stretch reversible változatánál), csak szimplán jó.

A színvilága kiváló. Lehet kapni szürkében, feketében, pirosban, zöldben és a kedvencemben, narancssárgában. Így a láthatóság és a hétköznapi konszolidáltság is megtalálható benne. Egyértelműen nyári, hiszen vékony és rövidujjú. Ebből fakadóan, a hazánkban és -ból ésszerűen megközelíthető közép és magashegységek nyári trekkingjeihez (nem hikingjaihoz) a legtökéletesebb választás. Akkor is az lenne, ha négyszer-ötször ennyibe kerülne (mint a sokszor semmivel sem jobb konkurencia). Így viszont, hogy 1690 forint, egyszerűen verhetetlen. Teljes színskálát szerezhetünk be egy konkurens darab áráért. Nem kell sajnálni és nem is érdemes, mert bírja a strapát.

Létezik hosszúujjú változata a ragyogóbb napokhoz. Azzal is érdemes foglalkozni, mert nagyon kellemes és könnyed az anyaga, nagyon jó áron fut és bizony bírja, amit bírnia kell. Minden magyar túrázó ruhatárának kötelező kelléke. Ára és tudása is kiváló. Újabb komoly Quechua dobás. Tökéletes társa a Forclaz 50 Light fleece-nek.

Verdikt: Abszolút hazai favorit.

TESZT: GoPro HERO HD sportkamera (1)

Mozdulj rá, és „legyél hős”, sulykolja a marketingszöveg, és valóban, ha jobban belegondolunk, a digitális technika terjedésével lassan már mindenkinél ott figyelnek a fényképezőgépek, kamerák, okostelefonok. Az outdoor szegmensben ez annyit tesz, hogy egy-egy látogatottabb helyszínről milliónyi – nevezzük így – „emlék” rögzül pillanatok alatt. Sokszor viszont nehéz a választás, hogy mivel induljunk utunkra, hiszen iszonyatos a kínálati dömping.

Kicsit csökkentsük a lehetőségeket, és most kizárólag a sportkamerák piacának egyik jeles képviselőjét vegyük elő. Már régóta kacérkodtam a gondolattal, hogy de jó lenne a terepbringázáshoz, túrázáshoz egy kamera is a fotoaparát mellé, de nehéz az igényeknek megfelelőt megtalálni. Itt és most kicsit segített a Pazirik Kft. felajánlása is, hogy könyörtelenül kivesézhessük a technikát.

Kezdjük a gyártó GoPro cég honlapján látható kedvcsinálókkal, amitől – némi fotós háttérrel – kicsit leesett az állam: éles felvételek, szinte HDR-be hajló színek, nem jellemzők a beégések, gyors váltások a fényviszonyokhoz igazodva, nagy látószög (halszem), minimális rázkódás, és még sorolhatnám. Kezdett izzadni a tenyerem :)

Mivel volt választási lehetőségem, a sisak változatot (Helmet HERO) kértem, hiszen ehhez tartozik a legtöbb olyan kiegészítő, melyet a szabadtéri örömködéskor használhatunk. Bontogatva a csomagolást ezeken kívül mást nagyon nem is kapunk. Egy nem túl szószátyár – de a lényeget tartalmazó – leírás, fejpánt, sisakpánt, rögzítő tappancsok és karok, a víz-, por- és ütésálló ház csere hátlappal, akksi, kábelek (USB, TV és HDTV) és persze a kamera. Memóriakártyát külön kell beszerezni (SD), vásárlásánál pedig figyeljünk a méretre és a sebességre, hiszen HD minőségben fogunk dolgozni. Ugyanígy érdemes egy táskát is venni hozzá a kényelmes és biztonságos cipeléshez. Ja, és szoftver sincs! A mai operációs rendszerek persze felismerik, de hogy mivel végezzük az utómunkát, azt nekünk kell "eldönteni".

Első észrevétel, hogy kicsit nagynak és kicsit nehéznek tűnik, hiszen találkozhattunk már olyan sportkamerával is, amelyiknél az optika külön felrögzíthető volt, hogy se helyet ne foglaljon, se súlyt ne képezzen. Itt az egészet egyben találjuk a házzal és az akksival, vagyis ha pl. bringázáshoz feltesszük bukónk elejére, az bizony órákon át húzni fogja a kobakunkat előre. Hogy mennyire, az a tesztekből kiderül…

Nézzük a technikai hátteret: a GoPro HERO HD-t egy nagylátószögű (170 º /127º), nagy érzékenységű (kis fényhez is! ... ?!), 2,8-as rekesznyílású, 5 megapixel felbontású rendszerrel szerelték, melyet ráadásul rázkódásvédelemmel is elláttak. A felvételeket WVGA/720p/960p/1080p minőségben készíthetjük 30 és 60 frame/sec sebességgel. Mai világban lenyűgöző teljesítmény egy ilyen kis eszköztől. A fénymérés lehet pont, vagy középre súlyozott. Mivel nincs kijelzője, amin követhetnénk, hogy mit is veszünk fel, a pont és középre súlyozott fénymérésnek főként csak fix felvétel esetén lehet jelentősége (pl. naplemente kamerázása fix állásból).

A készülék mozgóképen kívül fénykép készítésére is alkalmas. Készíthetünk egyszerűen, vagy sorozatképet 2, 5, 10, 30 és 60 másodpercenként, és időzítővel is operálhatunk. A látószög viszont nem változik, úgyhogy mindenhez marad a halszem. Ez is mutatja, hogy valójában csak egy dologra használható igazán.

A kamera hangot is rögzít. Ha a realitások talaján szeretnénk maradni, ez az egy mondat elég is lenne róla, de inkább kifejtem: beépített és mono, aminél elképzelhető, hogy milyen minőség születik, ha még a tokot is rátesszük szerencsétlenre. Ha a „szellősebb” hátlapot rakjuk rá, akkor meg oda a vízállóság.

Li-ion akkumulátora egy USB kábelen keresztül tölthető (akár 1 óra alatt teljesen feltölthető), teljes üzemideje pedig kb. 2,5 óra (már ha valaki folyamatos felvételt szeretne készíteni). Hogy mi fér ebbe bele, nyilván a felvétel minőségétől és az SD kártya méretétől függ. Maximum 32 GB-os megy bele, de nem kell aggódni, eleinte nem okoz gondot egy kisebb sem.

Ami viszont hatalmas pozitívum, hogy minden beszerezhető hozzá utólag is. Vagyis attól függetlenül, hogy tényleg sokat kibír, és alapból is bőséges kiegészítővel ellátták, később is bővíthetjük vagy pótolhatjuk alkatrészkészletünket. Azért arra kíváncsi lennék, hogy mindez Magyarországon hogy működik, mert már a kamera beszerzése is türelemre inti a leendő tulajdonost (az ígéretek ellenére)!

Verdikt: az igazi tesztelés elkezdése előtt is sokat el lehet mondani a GoPro HERO HD sportkameráról. A felvétel minőségére vonatkozó adatok, a kapott eszközkészlet és a neten található videók meggyőzőek, viszont kialakítása és súlya felvet némi aggályt. Ugyanígy nem hiszek a „minden körülmények között” kitűnően működő optikában, vagy a sokat dicsért hangban sem, és az is kiderül, milyen kijelző nélkül, kvázi "vakon" kamerázni.

Hogy a marketingszöveg mögé nézzünk, jöjjön a teszt… a következő írásban!

KÖNYVAJÁNLÓ: 450 erdélyi túra (Pusztay Sándor – Zsigmond Enikő)

A Kornétás Kiadó tekintélyes anyagot feldolgozó, mégis egy zsebben (valamilyen nagyobban) elférő túrakalauzát jó érzés kézben tartani, hiszen az általa feldolgozott hegységek között mindenki megtalálhatja a kedvének, erejének megfelelő helyszíneket. Ami előnye – vagyis, hogy mindent igyekszik bemutatni -, az egyben hátránya is, de nem várható el, hogy teljes részletességgel vezessen be minket az erdélyi tündérkert minden részletébe.

Kézbe fogva a könyvet elsőként az időtálló keményfedeles borítóval nyugtatjuk magunkat: ezt lehet olvasni, bírni fogja. Ugyanez igaz a kötésére is, úgyhogy bátran vihetjük magunkkal a körutazásokhoz (feltéve, hogy akarjuk cipelni).

Még mielőtt belelapoztam volna, előjött a szkepticizmusom, ugyanis a túrakalauzt mint kategóriát fenntartással szoktam kezelni: egy könyvet ugyanis megírnak, lezárnak, kiadnak. Ez mind idő, és a benne rejlő információk – főleg a mai világban – gyorsan avulhatnak. Minden elismerésem azoknak a szerzőknek/szerkesztőknek, akik úgy tudnak egy ilyen munkát összeállítani, hogy az hosszú évek multán is hasznosan forgatható marad! Tehát az első, és legfontosabb információt, a kézirat lezárását meg is találjuk: 2008. május 1.

Másik fontos dolog, hogy mi is a cél a könyvvel. A szerkesztőktől szerencsére ezt is megtudjuk, vagyis, hogy az egyes helyek turisztikai leírásával szeretnének kedvet csinálni Erdély bebarangolásához/bebringázásához/beutazásához, ezt pedig megfejelik némi gyakorlati információval, nomeg a fontosabb túraútvonalak leírásával. Az eligazodást segítő tartalomjegyzéket viszont jobb lett volna előre tenni.

Aki még nem járt Erdélyben, általánosságban jól tájékozódhat a könyvből. Legalábbis a szöveges részéből, ugyanis a térképi háttér az szinte teljességgel kimaradt! Ezt hatalmas hibának tartom. Igaz, hogy a belső borítón Erdély domborzati térképe fogad, de ez csupán egy nagyon felületes tájékozódást enged. Félreértés ne essék, nem az összes létező turistatérkép kihajtogatható verzióját képzelem el a könyvhöz (azért ez sem lenne rossz ;) ), de akár kézzel rajzolt skiccekkel is átláthatóbbá tehették volna az eligazodást (ahogy ez más, ilyen jellegű munkáknál meg is van).

Miután nem tudjuk, hogy pontosan hol vagyunk (vagy szerzünk az adott részhez egy térképet), nekiállhatunk az olvasásnak. Szerintem itt jön a könyv erőssége. Minden hegységről kapunk egy általános, mégis turisztikai szempontból jelentős bemutatót: hogyan jutunk oda, milyen a hegység felépítése, mik a látnivalók, stb. Ezeket a részeket önmagában, konkrét tervek nélkül is érdemes forgatni. Némi vizuális háttérrel, vagy a mellékelt képeket segítségül hívva megszülethetnek a következő, vagy távoli túratervek, nyaralási (telelési) helyszínek. Ha kiválasztottuk a szívünknek kedveset, akkor következhetnek a túraleírások.

Na ezek szűkszavúak. Még a kolostorok másolói is visszakérdezhettek volna ezek alapján, hogy akkor az itinerárium (útleírás) következő állomására mit is fessenek. Térkép nélkül szinte semmit sem érnek, hiszen aki tapasztalt túrázó, az nem tudja, hogy kire van szabva, aki pedig tapasztalatlan, az igazán el sem igazodik rajtuk. És ismét ott vagyunk, hogy hiányzik a térkép. Ráadásul Erdély azon hegységei, amelyekről van turistatérkép, rendelkeznek a hátoldalukon ilyen (vagy részletesebb) leírásokkal.

A fejezeteket a gyakorlati információ, a szálláshelyek, hegyimentő szolgálatok adatai zárják. Fontosak, de a helyszín meglátogatása előtt mindenképpen ellenőrizzük érvényességüket!

A könyv képanyaga között színes, és szövegközi fekete-fehér képek vannak. Nem sok, de szép válogatás. Természetesen ma már akár az interneten is találunk az adott helyekről rengeteg felvételt, amivel kiegészíthetjük ismereteinket, és kitűnő kedvcsinálók is lehetnek.

Verdikt: a Kornétás Kiadó 450 erdélyi túra című túrakalauza mindenkinek ajánlható, aki szeretné megismerné Erdély hegyeit, vagy már ismeri egyes részeit, és szeretne többet megtudni általánosságban. A könyv erősségét a hegységek, tájak leírását tartalmazó részek adják, míg a túraleírások és a szállásinformációk inkább iránymutató lehetnek. A leírásokhoz szerezzünk be térképet, a többit pedig saját tapasztalatunk, és friss adatok felkutatásával egészítsük ki!

TARTÓS-TESZT: Rafiki lecipzározható szárú nadrág

Áldjuk a nevét annak, aki megalkotta a lecipzározható szárú nadrágokat! Több okunk is van rá: ahogy jön a jó idő, ahogy megyünk egyre feljebb, ahogy kezdődik a bozótharc, vagy változik a terep, ahogy közeledik a rossz idő, és ahogy telik a zsák, megjelenik a szájszéli mosoly, hogy uggyanmá’, könnyen megoldható! Hiszen egy ilyen nadrág – ha jó -, akkor olyan széles spektrumát nyitja a lehetőségeknek, hogy lehetetlen kihagyni!

Magam részéről mindig nehéz nadrágot találni a hosszú lábaimra, általában vagy a hossz, vagy a derék nem stimmel. Ezek mellett pedig nyári időben egyszerűen nem tudom elviselni a műanyagokat, szóval még pamutnak is kell lennie. Viszont, ha valami bejön, akkor a kisebb bosszantó hibákon is felül lehet emelkedni.

A Rafiki nadrágja hosszban jó, derékban nagy, ergo mindig övvel kell hordanom. Ez persze korántsem hátrány, hiszen az öv – ha erős – más helyzetekben is segíthet, ráadásul bicska, esőzsák, satöbbi is ráaggatható, a túra céljától függően. Na itt jön az első apróság… kb. 3 cm-nél szélesebb övvel ne nagyon próbálkozzunk (ezt vásárlásnál érdemes az övkészletünkkel összevetni). Az öv más szempontból is szükséges, ugyanis nem gombos, hanem patentos a nadrág, és egy egyszerű pössentésnél is hajlamos a kikapcsolódásra.

Ha felvettük, és rajtunk is marad, akkor viszont nagyon kényelmes. Könnyű, igazi nyári anyagát meg sem érezzük. Két zseb elől, kettő hátul, kettő a combon oldalt, mind-mind a pakolást segíti. Kialakításuk nem tökéletes, de ezen is felül lehet emelkedni. Ami három év alatt elfáradt: egy patent a combzseben, és a slicc cipzárja. Minden egyéb bírja, ill. nyilván függ a használattól is.

A nadrág lényege a lecipzározható szár. Ha leszedjük az alját, akkor egy térd fölött végződő rövidnadrágot kapunk. A térdízületet nem zavarja a cipzár helye járáskor, szóval jól eltalálták a leválasztás helyét. Egy másik nadrágom praktikumát viszont itt sajna nem találjuk meg, vagyis a cipzár kiosztás azonos, ergo a cipzárkocsik az alsó szárakat boldogítják, és a felvételnél meg kell nézni, melyik szár melyik oldalhoz illeszkedik. Azért persze nem olyan bonyolult! Egy dolog viszont nagyon el van találva, bár ez nyilván nincs a használati lehetőségek közt jelölve: mind a két cipzár előre nyílik, és így megoldható, hogy a térdünknél elől félig lenyissuk a szárakat. Aki még nem próbálta, nagy melegben (mikor nem szeretnénk leégetni a lábszárunkat a napon, de majd’ megsülünk a melegtől) nyissa ki félig a cipzárakat, és a járás során mintegy „kéményhatás”-sal működnek a szárak, az áramló levegő pedig kellemesen hűti a lábunkat.

Ami még hozzátartozik: a drap szín úgy őrzi a gyephavasok és rétek bebarangolásaink emlékét, ahogy azt semmilyen kitűző, vagy képeslap nem adhatja vissza, de az agyagosabb részek is nyomot hagynak a szárakon, vagy a kicsúszások helyén. Tehát ha utcára, akkor oda, ha terepre, akkor utána utcára biztos nem lesz jó. Ami viszont igen jó hír, a vékony pamut anyag és a varrások az évek alatt sem engedtek a kirándulás-szeretetükből. Tartós darab! Ja, és igen gyorsan szárad eső, vagy patakátkelés után.

Verdikt: a helytakarékos pakolás, és a változó körülmények kitűnő nyári kellékei a lecipzározható szárú nadrágok. A Rafiki bemutatott darabja kisebb hibái, ill. tervezési gyengeségei ellenére is hosszú évek óta jó partnerei túráimnak, és valahogy nagyon szívesen nyúznám még hosszú időn keresztül. Nekem bevált, nektek is ajánlom, vagy keressétek előnyös tulajdonságait felvonultató társait!

HEGYIGUNYHÓ-TESZT: Gyopár Panzió és Kemping, Torockó

ORSZÁG: Románia
HELY: Torockói-medence
MAGASSÁG: 475 méter
TÁVOLSÁG BUDAPESTTŐL: 500 kilométer
TELEFON: +40 744 542 563
CÍM: Gyopár Panzió és Kemping, RO–517610 Torockó (Rimetea) 157/a.

KOORDINÁTÁK: 46.4695 É ; 23.5765 K
MAIL: gyoparpanzio@gmail.com
WEB: www.gyoparpanzio.hu
BESZÉLT NYELVEK: magyar, román, francia, ~német, kézzel-lábbal bármi

A torockói Gyopár Panzió és Kemping valójában egy „völgyigunyhó” Erdély szívében, hiszen a Torockói-medencében szinte csak felfelé indulhatunk innét. Helye azonban meghatározó, vagy remélhetően mind többek számára lesz az. Miért? Mert aki még nem járt Erdély hegyeiben, annak talán az egyik legjobb kiindulópont, vagy kedvcsináló a Torockói-hegység szikla szorosokkal, szurdokokkal és meredek falú hegyekkel teletűzdelt vadregényes tája; aki a Keleti-Kárpátok gerinceit célozza, annak a félút üdítő pihenőhelye, aki pedig a kulturális emlékeket keresi, ideális központ innét, ebből a magyar szigetből indulni a környék látványosságai felé.

Megközelítése közúton a legegyszerűbb, ami a határ átlépésétől számított néhány órás „ingerkavalkád” után komoly felüdülést jelent. Járművünk és saját épségünk érdekében is legyünk óvatosak! A szállást Torockó előtt, attól egy kellemes sétányira találjuk a Nagyenyed (Aiud) felé vezető út mellett. A fákkal határolt, virágokkal tarkított udvaron hamar belebotlunk a mindenben segítőkész házigazdákba.

Habár fedett kerékpár tároló nincs, mégis szívesen látják a drótszamáron érkező vendégeket is. Biztos vagyok benne, hogy hegyi-, és városnéző bringatúrák kezdőpontjához is megfelelő a hely. Ha kedves háziállatainkat szeretnénk nyaraltatni, akkor viszont érdeklődjünk előre, mert az amúgy barátságos házőrzővel nem biztos, hogy jól ki fognak jönni.

Kedvünk szerint aludhatunk a panzióban, faházban, vagy sátorozhatunk is. Szerencsére amit lehetett fából készítettek, mely tökéletesen illeszkedik a környezethez. A gondozott, gyerekbarát kerthez tiszta szállások, kulturált illemhelyek, zuhanyzók társulnak. Hideg-meleg víz, áram van, térerő és internet nincs, vagyis amit tölteni kell, azt megoldhatjuk, de szerencsére a kikapcsolódás aktivitása is megőrződik (annak, aki ezt szereti).

Kérhetünk étkezést is, sőt az árak szempontjából minden bizonnyal így járunk a legjobban. A félpanzióhoz reggeli és vacsora tartozik, utóbbi házias, idényjellegű ételeket jelent, melyből annyit kapunk, hogy biztos nem maradunk éhen. Étlap nincs, sőt büfé sem, de ne féljünk igényeinkkel, kérdéseinkkel a háziakhoz fordulni, találni fognak megoldást.

Ha bevackoltuk magunkat, már csak a hegyek felé kell venni az irányt. Karnyújtásnyira találhatók olyan látványosságok, mint a Székelykő, Vidalykő, Szolcsvai-búvópatak, Bedellő és cseppkőbarlangja, a torockószentgyörgyi vár, vagy a sziklamászás szempontjából is vonzó Tordai-hasadék (jelenleg /2010. nyár/ a 4 hídból 3 hiányzik, úgyhogy nagyvíz idején a hasadékban vezető út járhatatlan!), a távolabbi, esetleg felmálházva innét körtúrára indulók számára elérhető célpontokat pedig nem is sorolnám. Aki még nem látta, kihagyhatatlan hely Torockó is, mely világörökségi helyszín is.

Verdikt: a torockói Gyopár Panzió és Kemping egy hosszabb utazás közepére, vagy akár több hetes kikapcsolódásra is kellemes hely. Ajánlott az étkezést is bevállalni, érdemes beszélgetni a háziakkal, és jó sokat kell túrázni a környező hegyekben, szurdokokban. Fűtetlenségéből adódó hátránya, hogy csak májustól-szeptember végéig (jó idő esetén tovább) van nyitva, látogatottsága miatt pedig – bár sátrazni mindig van hely – jelentkezzünk be előre.

Gyopár Panzió és Kemping nagyobb térképen való megjelenítése

KÖNYVAJÁNLÓ: Boorman & McGregor - Long Way Down

Mindig is vonzott az adventure travel szellemisége. Történjen bár az terepjárón, kombi Volvo-n, vagy túraendúrón, a flash majdnem ugyanaz. A tökéletes szabadság és kaland verejtékes (olykor véres) élményekkel fűszerezve. Igen. Oda is kell sátor és hálózsák. Ott sem mindegy mit viszel és mekkora terjedelemben (főleg motoron). Ezek a borostás kalandok életre szólnak. Életre még az olyan Dakart járt fickóknak is mint Charley, vagy a világot (vagy inkább az Univerzumot :D) körbeutazó Obi Van mester. Mindezek mellett a két jó barát mély részletekbe enged minket betekinteni az igaz Afrikából csakúgy, mint a szenvedésből.

Részletes, útvonalat és felszerelést egyaránt alaposan bemutató darab ez a könyv. Nekem ez különösen kedves. Arról nem is beszélve, hogy szinte a részletekbe menően igényes felszerelést vittek magukkal a srácok, kezdve a két Királynőtől (R1200 GS Adventure), a legapróbb Princeton Tec fejlámpáig. Bravó.

Az út maga tökéletes választás. John O'Groats-tól Fokvárosig (tizenhét államon át). Ez nem mond el mindent. Főleg nem Róma forgatagát, Líbia homokját, Egyiptom Nílusát, Etiópia köderdőit, Ruanda vérszagú csendjét és Namíbia Skeleton-partját. Charley és Ewan tényleg utazott. Láttak Afrika arcaiból szinte mindenfélét. Félelemmel és sztereotípiákkal teli elmével indultak és – bár erről csak ők nyilatkozhatnak igazán – egészen más emberként tértek vissza erről a csodás földrészről.

Akiben él a laprugós kalandtúrázás gyertyalángja, abban ez a könyv felébreszti a kisördögöt (na nem mintha a GS-ben laprugó lenne :D). Viszketni kezd a dolog, mehetnéke támad az embernek. A szerencsések neveznek a Bamakora, a még szerencsésebbek felülnek egy Tenerére, vagy GS-re, esetleg KTM-re. Elgurulnak a Touratech-hez és felmálházzák a lovat. Esetleg négy keréken kimennek Hernádra és buckalakóékkal prooffá teszik a verdát és uccu... Igen, így kéne legyen, mert az ilyesféle poros kalandok minden férfinek járnának...

Verdikt: Vegyétek meg. Amennyiben menni készültök azért, ha meg nem azért. Jó érzés lesz, mikor szalad a szem a sorok között és Afrikába repít minket, szinte halljuk a boxert, nyeljük a port. Aki indul keressen fel, szívesen segítek a cuccban :D. Amíg pedig itthon az ember a mókuskerékben, addig – hogy Ewan egyik reklámját idézzem – legyen a kaland illata a levegőben. Ez az egyik kedvenc közepesen-könnyű könyvem...

TARTÓS-TESZT: Quechua 2 Seconds Simple '08

Érdekes feladatot adott a Decathlon saját márkája az európai outdoor piac sátorgyártóinak a „feldobhatós” sátrakkal. A fejlesztések mára jutottak el oda, hogy átlépték a csak autóval szállítható mérethatárt, persze lefelé. Csak az a családi pizza ne lenne…

A történet valamikor a jelen dekád közepén kezdődött a francia Sallanches településen, a Mont Blanc lábánál. Néhány, vélhetően túl sok éjszakát a szabad ég alatt töltő ember, kik közül a legtöbb feltehetően mérnöki diplomával is rendelkezett, megalkották a világ eddigi legpraktikusabb kempingsátrának koncepcióját (PCT/FR04/003220 - PCT/FR2006/002190 szabadalmak). Az elv az volt, hogy ahol nincs szükség extrém szél és vízállóságra, ott elsősorban inkább a kényelem és praktikusság számít. A kényelem alatt itt az egy főre jutó nagy belteret és a kis tömeget, a praktikusság alatt pedig gyors felállíthatóságot és összecsomagolást értik – gondolom.

A Decathlon-ban, a vándortábor sátor néven futó kategóriába tartozó seconds sátrak széles választéka áll rendelkezésre, mint forma, mint szín tekintetében. Nálunk most a skála legkisebb és legolcsóbb tagja járt. Nem mondom, hogy látszott is rajta, de azért mégis... Hétezer forintért ma kb. 8 kiló disznóhúst kapunk, vagy egy középkategóriás farmert, de hogy ezért sátrat és nem is a Tuskóból és nem is ócskát, az valami elképesztő. Nem vagyunk mi ehhez hozzászokva kis hazánkban...

Márpedig ez a sátor ennyibe kerül, ha nem akciós. Az ár-érték arány kulcsa egyszerű: a Decathlon miután legyártatta a cuccot, egyből eladja a saját áruházaiban, nem pedig továbbadja egy nemzetközi disztributornak, aki egy országosnak, aki egy boltnak, aki nekünk.

Ez körülbelül kétharmadával csökkenti a végső értékesítési (másutt kisker) árat. Vagyis ha azt vesszük, akkor ez a sátor nem hétezer forint, hanem tizenöt. Mondjuk ez még mindig kevés lenne...

A szerkezet lényege egy ultrahajlékony és tartós (mondjuk ezt majd az idő eldönti, de a két éves garanciát bizonyosan kibírja) üvegszál fajta, melynek pontos anyagáról – jogosan – mélyen hallgatnak. Ebből készül a kesze-kuszán formált váz, amitől az egész olyan zseniális lesz. Az PU bevonatú poliészter dupla rétegű anyag átlagos. Ebben a típusban élénk-kék és sötét-almazöld színekben áll rendelkezésre (az újabbakban létezik piros, világoskék és sötétzöld is), mely utóbbival talán a legkevésbé zavarjuk meg az erdő képét. A sátoralj polietilénből van, ami szintén szokásos ezekben a körökben, a színe fekete ami azért jó, mert minden kosz meglátszik rajta, így viszont könnyű a sátor belsejét tisztán tartani. A tapasztalatom az, hogy az anyag gyorsan gyűrődik, ami nem jó, mert a gyűrődések növelik a beázás veszélyét. Apropó beázás. A sátor kifeszítetlen állapotban (ez mondjuk nem róható fel neki) hajlamos a beázásra. Kifeszítve ez kevéssé jellemző, bár ez nem is magashegyi sátor. Fesztiválokra jó lesz...

A sátor felállítása tényleg két-három másodperc. Komolyan. Csak fel kell dobni és megigazítani, bár a Quechua-nál már finomítottak ezen, az úriember a videón kényelmesen leteszi. Biztosan jó sokat gyakorolta, mert nekem nem ment. A gyakorlás nem árt az összecsukáskor sem, mert az a művelet bonyolultabb része. Addig érthetetlen, míg pontosan rá nem jön az ember, bár persze a tokba be van varrva a teljes utasítás (és szépen okosan a peckek és a zsinórok is). Jól begyakorolva kb. tizenöt másodperc az egész, bár kisebb csuklóerő kell ugyan hozzá, de negyven kiló felett azért csak megküzd vele mindenki. Megjegyezném, hogy annál a résznél, ahol rá kell térdelni a szétnyílás megelőzése végett piszkosul össze tudjuk magunkat sarazni, ráadásul általában reggel szokás sátrat bontani, ami két okból is rossz. Az egyik az, hogy reggel még száraz időben is harmatos a felszín (tehát bizonyos a dzsuva), a másik pedig a reggeli tisztaruha effektus hirtelenhalála sátorbontásnál. Nagydarab, hosszúkezü delikvensek előnyben. A többieknek szívás.

A sátorhoz alapban ötödcolos (fél centis) acél cövekek vannak, melyek számába természetesen bele lett kalkulálva a feszítő zsinórzat is. Itt is lehet ápgrédelni a felszerelést, ahogy számoltam a szintén decathlonos ultralight aluminium cövekekkel 13 dekával lehet megvágni a súlyát, ami gyárilag 2,7 kiló. Könnyű, tényleg könnyű.

A bejárat a lábaknál van, legalábbis ott célszerű. Egy darab van belőle, ami óriási, bőven elég az egymás zavarása nélküli ki-be járkáláshoz. A sátor két személyre van kiírva és tényleg akkora, a belső szélessége 210x125 centis. Ez tényleg két személyes, de nincs előtere, vagyis nem nagy (kb. 20 centis), éppen a cipőknek elég, tehát arra jó, hogy a róka ne vigye el, meg hogy reggelre alaposan kihűljön, bepárásodjon. A hátizsákoknak, főleg a nagyobbaknak csak a fejek alatt van helye (vagy az autóban :D), ahol nem éppen a legkényelmesebb, de még nem zavaró. A belső sátor egy szokásos anyag-szúnyogháló kombináció, így tehát a melegebb időszakokban is rovarmentes éjszakánk lehet, feltéve, hogy nem hagyjuk nyitva a hálót. Mindkét oldalon kis hálózsebek vannak a telefonoknak satöbbinek. A belmagasság normális, kedves kis 90 cm áll rendelkezésre, ami gyakorlatilag kényelmes ülést tesz lehetővé a sátorban.

Csak a családi pizza ne lenne... Igen-igen pizza. Nem hülyültem meg, a gyári csomag egy ötvenhat centi átmérőjű korong, aminek vastagsága a benne szorult levegőtől függően öt és tizenöt centi között váltakozik. Leginkább egy extravastag óriás-pizzára hasonlít. A csomagolás kiválóan asszisztál a sátor elrakásához, a cipzárak nem szorulnak és nem csipődnek be. Az anyag erős és strapabíró, jól megvarrott négy fülecskével a hátizsákra való rögtítéshez (ami 25 liter feletti táskáknál nagyjából négy minikarabíner felhasználásával megoldható). A kézben szállításhoz van rajta egy nagyobb és erősebb fül is.

Összességében tetszett a sátor, amit főként árának köszönhet. A koncepciót érdekesnek és mostmár főleg elég kiforottnak is tartom a “mindennapi” használathoz.

Ami viszont mindenképpen említést érdemel, hogy nemcsak ekkora méretben áll rendelkezésre. Szinte minden igényhez van seconds sátor, ami nagyon ritka. A másik lényeges szempont, hogy ez a sátor a legnagyobb fesztiválguru. Minden zenei fesztiválon millió darabot látni, ami nem véletlen.

Verdikt: Az ötlet király, a minőség jó, a praktikum tuti, mi is kéne más a Szigetre. Nekem tetszik, meg is tartottam. Autóval kempelni nincs jobb, hiszen végülis arra tervezték...