MAGAZIN: A túrazoknikról...

Korábban már többször esett szó a különféle outdoor lábbelikről, ám arról még nem nagyon, hogy milyen zoknit/zoknikat válasszunk hozzá, illetve e zokniknak milyen típusai léteznek. Most következő magazinunkban ennek jártunk alaposabban utána…

Elsőként a zokni-választás fontosságáról: Mindenképpen adjuk meg lábainknak a kijáró figyelmet, hiszen szinte mindenhová ők fognak elvinni bennünket. Sokan elkövetik azt a hibát, hogy a tanácsolt szempontok szerint megvesznek egy kiváló outdoor lábbelit, majd a továbbiakkal nem törődve megfeledkeznek a technikai zokni vásárlásáról. Így azután a túrákon sajgó, vízhólyagokkal teli lábbal érnek célba, elrontva ezzel az élményt, majd bőszen kijelentik, „ez a cipő/bakancs nem jó, folyton feltöri a lábam”. Pedig „a hiba nem az ön lábbelijében van”, csupán a megfelelő zokni-választásban. Mint az outdoor ruházatok szinte minden szegmensében, itt is igaz, hogy a különféle klimatikus körülmények közé, különféle típusú és anyagú zoknik kellenek. A by-foot-típusú outdoor sportokban az a szép, hogy a forró Anatóliától, a jeges Grönlandig gyakorlatilag mindenhová el lehet jutni. Ennek megfelelően természetesen léteznek a legmelegebb és a leghidegebb körülmények közé is zoknik, vagy zokni-rendszerek. Igen rendszerek, de erről majd kicsivel később…

A zoknik tipizálása könnyű. Ennek elsődleges szempontja a szabás, valamint a rendszerben elfoglalt hely. Minden zokni elsőre szembetűnő sajátossága a hossza. A különféle túracipőkhöz (legyenek azok fél-, vagy akár mid-cipők) alacsonyabb, a bokát bőven fedő, de annak felső csontkorong-elvégződésétől maximum 5 centiméterre felnyúló zoknik szükségesek. A magasabb szárú darabok ettől a magasságtól egészen a leggyakrabban vadászok által használt térdmagasságig terjedhetnek, elsődlegesen persze különféle bakancsokba, esetleg hótaposókba ajánlva. Mindezen tulajdonságok mellett megkülönböztetünk, monolayer és multilayer darabokat is. Lényegi különbség a kettő között, hogy mint ahogyan az a nevükből is kikövetkeztethető, előbbi egy rétegben kell nyújtsa azt a komfortot, melyet utóbbi több réteg kombinálásával is elérhet. Itt megjegyzendő, hogy a két típus külön-külön összegzett keresztmetszeti vastagsága nem konzekvensen nő, vagyis a monolayer zoknik összességében gyakran vastagabbak, mint egy multilayer-rendszer. Ráadásul a két kategória átjárható egymás felé, vagyis egy professzionális monolayer túrazokni is lehet egy rendszer eleme, függően természetesen a felhasználási terület igényeitől (bár ez inkább gyakorlati, mintsem szakmai megközelítés). A monolayer zoknik ennek megfelelően sokféle szál- és szövés-típus kombinációjával érik el a lábfej-térkép optimális lefedettségét, mely jelen esetben a tökéletes és maradéktalan használati komfortérzetet jelenti. Ennek mintázatát a legjobb gyártók (például Falke, Bridgedale, Thorlos, Lasting, Icebreaker, Lorpen) gondosan feltárt „bevetési” igényrendszer szerint tervezik és kivitelezik. Szerkezetük erősen függ keresztmetszeti vastagságuktól.

A vékonyabb, melegebb klimatikus körülményekhez, vagy nagyobb fizikai aktivitáshoz (például raid, vagy XC) készített zoknik általában a sarok- és lábujj-környék (esetleg a talp) kivételével nem rendelkeznek extra megerősítéssel, hiszen feladatuk elsősorban a kiváló izzadság-transzfer, mely persze nagyban függ az anyagoktól is (később).

A hidegebb és keményebb használati környezetre (például igazi hiking) készített daraboknál már a szigetelés és a párnázottság is előkerül, mint primer tervezési szempont. Szekunder szempont továbbá a linerekkel való jó együttműködési képesség, mely elsősorban a változó magashegyi környezet kihívásai mellett fontos szempont. Ezek a zoknik a nagy igénybevételnek kitett lábfej-részeken belülről puha (kellően kipárnázó), míg kívülről rendkívül strapabíró szálakat és szövéstechnikát használnak.

A legkeményebb terepre és hidegre (kifejezetten magashegyi környezetbe, vagy poláris-jellegű területre) a gyártók a létező legkomolyabb technológiákat alkalmazzák, szorosan együttműködve a vezető extrém-lábbeli gyártókkal (például Meindl, La Sportiva, Raichle). Nem véletlenül. A statisztikák szerint a magashegyi időjárási extremitások leggyakoribb velejárója a különféle testfüggelékek elfagyásos sérülése, közöttük előkelő helyen a lábujjakkal. Ezek a zoknik a legvastagabb anyagi keresztmetszetűek, a legmelegebbek és legjobban párnázottak. Ennek sokféle általános oka (kevés igazítási lehetőség, nagy impakt kitettség – például hágóvasak berúgása esetén, általánosan rendkívül hideg környezet, …stb.) mellett kiemelendő, hogy az irritált (mondjuk kidörzsölődött, netán vízhólyagos) bőrfelületek sokkal hamarabb kezdenek elfagyni, mint ép környezetük.

A linerek önálló, speciális kategóriát képeznek. Minden esetben a fentebb említett zoknik (elsősorban a vastagabb darabok) alá valók. Szerepük szinte kizárólag két dologra korlátozódik: a nagyon hatékony izzadság-transzfer, valamint az elcsúszási felület lábtól távolabb helyezése. Gyakorlatilag e zoknik a lábak baselayerei. Azzal, hogy a primer elcsúszási felület nem a lábfej bőre, hanem a liner külső oldala, karöltve a jó vezetőképesség miatti szárazabb bőrfelülettel, töredékére csökkenti a nagy igénybevétellel járó hideg és intenzív „by-foot mozgások” során fellépő irritációt és így közvetve a fagyási sérüléseket a lábfejeken.

A felénk ritka, de a tengerentúlon relatíve elterjednek számító oversock kategória lényege, hogy valamilyen vízálló-lélegező membránból (leggyakrabban Gore-Tex) elkészítenek egy zokni-jellegű, de inkább lábbeli-bélésnek számító elasztikus héjat. Ennek létjogosultsága abban rejlik, hogy a legtöbb nagy aktivitású, vagy melegebb (általában a kontinentális éghajlatok nyara, ahol esélyes a nagyobb csapadék a meleg ellenére) éghajlaton aktív sportkedvelő nem szereti a membrános lábbelik (még ha az extrém lélegző eVent, esetleg Gore-Tex XCR is) melegebb és fülledtebb belső mikroklímáját az extrém használat közben, ezzel szemben az időjárás változásaira gondolva szeretne egy ilyen réteget mégis magánál tudni. Mindezek mellett, mivel sok olyan sport létezik, melyek speciális lábbelijei nem szükségszerűen vízállóak (például kerékpáros cipők és motoros csizmák), így bármikor szükségessé válhat egy ilyen réteg a felszerelésben. További nagy előnyük a lábbelikbe integrált membránokkal szemben, hogy elasztikusságukból fakadóan jobban zárják a lábfejet, nagyban csökkentve így a felülről beszivárgás veszélyét. Nem utolsó sorban ezek sokkal olcsóbbak is, mint a membrános és nem membrános lábbelik közötti árkülönbség mértéke (áruk 20€ körül mozog).

Miután sikerült eldöntenünk a megfelelő szabást és szerkezetet, térjünk rá az anyagokra. Itt is a bevetési terület a meghatározó. A nagy izzadság-transzfer igényű felhasználásokban (linerek és vékonyabb túrazoknik) vezető szerephez jutnak a multicsatornás-poliészterszál alapú szövetek, melyekre legjobb példa a CoolMax. A gyapjú, pontosabban a nagyon finom merinói gyapjúszál-alapú szövet itt is kezdi reneszánszát élni. Ennek érthetői okai vannak. A gyapjú nedvesen is szigetel (bár nehezen szárad), természetesen antibakteriális hatású, meleg és jól párnáz, bár sokaknak irritáló is lehet. Legjobb példája a SmartWool. A gyapjú jó tulajdonságait megőrizni, rossz tulajdonságait kiküszöbölni hivatott anyagok között számtalan változattal találkozhatunk. Közös jellemzőik a jó izzadságtranszfer, a jó hőtartás, az antibakteriális kezelés (például ezüstszál), valamint a gyors száradás. Példa az ilyen anyagra a Pontetorto X-Static for socks. Ritka, de létező opció a selyem. Szinte minden zokni tartalmaz elasztikussága érdekében valamilyen extra adalékszálat (még ha kis százalékban is), például Lycrát.

Végül megjegyezném, hogy a pamut alapanyagú (60-80% feletti pamuttartalom) zoknik nem valók a hegyi sportok világába.

MAGAZIN: A kamáslikról...

Amikor az ember durva terepre téved (akár egy kis teljesítménytúrázás keretében is) valamilyen tényező biztosan be akar majd jutni a nadrágszárába. Ebben gyakorlatilag biztos lehet, teljesen mindegy, hogy az hó, sár, pióca, víz vagy homok. Ezek közül némelyik ráadásul konkrétan azzal a céllal indul az ember ellen harcba, hogy a fogyasztói társadalom alá adja a lovat, és szépen kirongyolja a gatyaszárat. Mint szinte minden ellen, ezekkel szemben is létezik hatékony védelem. Ez pedig a kamásli…

Csoportosításuk relatíve könnyű, hiszen csak meg kell mondanunk, hogy hol szeretnénk az adott hardvert bevetni és ehhez az alábbi opciók közül kell típust és anyagot választani. Mondjuk ez általában nem is olyan egyszerű…

A kamáslinak alapjában véve nem sok érdemre méltó fő része van. Legnagyobb hányada maga az anyag. Ez mindenképpen ellenálló és erős, vagyis nagy denier-számú szövet kell, hogy legyen. Nem ritkán ezek a kamásli anyagok 400-500, sőt akár 700 denieresek is lehetnek (például Cordura, Keprotec, vagy Amaretta). Ez természetesen befolyásolja tömegüket is, úgyhogy érdemes megtalálni az arany középutat. Funkciójuk kibővítése okán szinte mindig valamilyen vízálló réteggel és persze DWR-rel vannak kikészítve. Hogy ez a réteg lélegző is, nemcsak vízálló, az inkább a drágább darabok privilégiuma. Érdemes azonban forszírozott használat mellett (mondjuk gyakori aktív hegymászás, vagy hajnali vizes-füves vadászat) meggondolnunk egy komolyabb membránnal ellátott darabot is. Akár az eVent-ig és a Gore-Tex-ig is elmehetünk (van itt Paclite-tól a hagyományos Gore-Tex konstrukcióig mindenféle), melyek azonban természetesen nagyon drágák. Az eddig terjedő piac pedig sokféle lehetőséget kínál, különböző igényeinkhez. Természetesen léteznek olyan példányok is, melyek vegyesen alkalmazzák a nagyon erős (általában alsóbb hányad) és a lélegző részeket (rendszerint felül, ahol már nem takarja a bakancs a lábszárat). Nem ritkák ma már az elasztikus anyagok sem, de ezek természetűknél fogva jóval gyengébbek (általában 200 denier körül).

A következő fő elem a cipzáras rész, vagyis a kamásli tulajdonképpeni bejárata. Ennek a helye rendszerint elől van, esetleg kívül, de nem ajánlatos, hogy belül legyen, mert ott kapja a legnagyobb megterhelést, így hamar megadhatja magát. Itt a hagyományos, flapnikkal takart (és tépőzárral oldható) megoldás a leggyakoribb, de vannak modernebb, vízálló cipzáras, vagyis fedetlen bejáratú darabok is. Én itt a hardshellekkel ellentétben pont a flapnis megoldást preferálom, mert a hagyományos cipzárak legjobb fajtái nagyon erősek (YKK Vislon), míg a fedőanyag garancia a vízhatlanságra.

Az egyik komfort szempontból legfontosabb rész a felső zárás, vagyis a kamásli teteje. Az olcsóbb darabokon ez egyszerűen gumírozva van, a drágábbakon komoly hevederrel és csattal, övszerűen lehet a felhasználó számára ideális állapotot belőni. Alapvetés, hogy kerüljük a nagyon erős gumival készített darabokat, mert elszoríthatják a lábszár ereit.

A másik végen, a kamásli alján viszont pont az erős gumikat keressük, hogy jól körbefogják a bakancs bokarészét. Ezt a részt szinte kötelezően kampóval keressük, mely arra szolgál, hogy a cipőfűzőbe akasszuk a kamásli alját, hogy az jól a helyén maradjon.

Végül, de nem utolsó sorban, pedig a kamásli kulcsrésze, a középső lábbelitalp-szegmens alatt átfutó rögzítő. Ennek anyaga szövet heveder, vagy vastag bőrszíj is lehet. Előbbi jobban bírja a nedvességet és pontosabb állíthatóságot tesz lehetővé, utóbbi az éles kövekkel szemben tart ki jobban. A harmadik (nem is olyan ritka), a Jolly Joker, az ultratartós megoldás a rozsdamentes drótsodrony. Na abban aztán van denier…

Kialakításukat tekintve sokféle típus létezik. A belépő darabok, melyek a legrövidebbek (általában ezek elasztikusak), gyakorlatilag a túra- és terepfutó cipőkhöz lettek kitalálva. Könnyűek és általában a vizes fűről jövő nedvesség, vagy a sár, cipőbe jutását hivatottak megakadályozni. A magasabb alpin-, vagy túrakamáslik igénylik általában a legnagyobb lélegzőképességet, hiszen ezek nemcsak havas magashegyi körülmények között kell, hogy bírják a megpróbáltatásokat. Ráadásul ezek gyakran igen sziklás és sáros terepen is bevetésre kerülnek. Az expedíciós kamáslik (melyek között nem ritkák a teljes, úgynevezett overboot-ok sem) komolyabb hőszigetelést is adnak a strapabírás és a kiemelkedő lélegzőképesség mellé. Kiemelt tervezési szempontjaik közé tartozik többek között a hágóvas behatásainak való tartós ellenállás is.

A kamáslik árai meglehetősen széles skálán mozognak. Elmondható, hogy (az overboot-okat kivéve) legdrágább darabjaik sem mozognak nagyon 20.000 forint felett. Márkától és anyagtól függően ez a pénz jó befektetés, főleg egy jó bakancs, egy szeretett nadrág, vagy egy új héjnadrág árait ismerve…

MAGAZIN: GTX versus eVent

Mielőtt a tudomány előkerülne, le kell szögezzek pár igen fontos apróságot. Elsőként, ennek az összehasonlításnak hazánkban meglehetősen kicsi a létjogosultsága, hiszen itthon gyakorlatilag nem lehet eVent membránnal varrott ruházatot kapni (talán rendelni, de próbálni semmiképp), csupán lábbeliket (Keen). Másrészt a hazánkban eladott magas árfekvésű (mondjuk 40-50 ezer forint felett) protektív héjak darabszáma igencsak alacsony a külföldi piacokhoz képest. Én azonban meglehetősen sok értelmet látok ebben a vizsgálatban. Miért is? Azért, mert úgy gondolom, hogy a 21. században, az EU közepén, az Internet korában, akinek szüksége van rá, be tudja ezeket szerezni. Másrészt remélem, hogy hazánk is eljut addig az igényszintig, hogy akinek lételeme a kemény outdoor környezet, az befektet egy komoly rainshell-re, a saját érdekében. Meg persze senkinek sem árthat, ha tudatosabb vásárlóvá válik. Mostmár jöhet a tudomány…

Korábban a vízálló-lélegző membránokról írt cikkben említettem ezeket az ePTFE membránokat, de mélyrehatóan nem tettem különbséget közöttük. Pedig igenis sok van. Népes tábora van mindkettőnek. A GTX egy igazi marketing-gépezetet üzemeltet. Borzasztóan sokféle változatban kapható és nagyon sok márka (köztük a legnevesebbek) dolgozik vele. Az eVent egy újabb keletű és sokak által jobbnak tartott, ám kevés variánssal rendelkező, valamint kevés gyártó által használt technológia. Nyilvánvalóan teljesen más célgépek kellenek a két technológiához, így kevés gyártó mer átlépni egyik technológiából a másikba. Lássuk, hogy miért…

A Gore-Tex alapja egy meztelen ePTFE hártya, melyre egy vékony PU filmet visznek fel annak védelme érdekében (az izzadság zsír és sótartalmától, valamint a tisztító és illatszerek összetevőitől). Ezt a technológiát nevezik kétkomponensű membránnak. A Gore-Tex korábban teljesen csupasz membránokat alkalmazott, de a belső oldalról érkező testnedvek és különféle illatszerek annyira megviselték a membránt, hogy az nagyon hamar több helyen is feladta a szolgálatot, így a korai GTX kabátok nagyon jól lélegeztek, de egyáltalán nem voltak tartósak (egyesek élettartama még az egy év intenzívebb használatot sem érte el). Mivel ettől (a szükséges PU rétegtől) nagyban csökken a transpirációs képesség (sajnos a hagyományos, vagyis meztelen ePTFE is romlik a kosztól és egyéb szennyező anyagoktól), így ezt a PU réteget általában vízkedvelővé teszik (hidrofillikussá) valamilyen polimerrel. Ahhoz, hogy ezen a PU rétegen keresztüljussanak az izzadság molekulái a rendszer két oldala között nyomáskülönbség kell, hogy legyen (plusz nem árt, ha a PU réteg már megnedvesedett kissé). Így ez a rendszer, borzasztóan érzékeny a külső páratartalomra (mint ahogyan azt a korábbi cikkben is írtam). Mit jelent ez a valóságban? Azt, hogy a poliuretán réteg belső oldalán bizony komolyan megjelenhet a nedvesség mielőtt elhagyja a rendszert, amit jómagam is tapasztaltam a Paclite esetében.

Az eVent technológiája (nem véletlenül) nagyon szigorú ipari titok. Egyrészt, az eVent-et korábban ipari szűrőrendszerekben használták, másrészt jelenleg ez a legmagasabb lélegző képességgel rendelkező vízálló membrán a piacon (vannak nagyon jól lélegező darabok, mint a Schoeller DrySkin Extreme (softshell), de azok vízállósága jóval alacsonyabb). A titok nyitja nagyjából azért tudható. Az ePTFE szerkezetére egy olyan bevonat kerül, mely csak annak szálain tapad meg (így védve azt, hasonlóan a GTX PU rétegéhez), de a közte lévő pórusokat nem fedi be, így gyakorlatilag a membrán direkt szellőzik (így is nevezik: Direct Venting Technology). Ennek eredménye az, hogy nem jelenik meg a membrán belső felületén semmilyen nemű lecsapódás sem. Szinte tökéletesen lélegzik. Gyakorlati mérések (US Army) alapján dupla akkora páramennyiséget enged át egységnyi idő alatt, mint a Gore-Tex. Számokban 6.500 gramm/m2/24 óra, a 3.250-el szemben. Ehhez persze kell a rendszeres tisztítás, hiszen a piszok és a só képes komolyan eltömíteni az eVent pórusait is.

Érdekes, hogy ebből a technikai különbségből fakadóan az eVent-nek nincs függése a külső páratartalomtól, szemben a GTX-el, melynek viszonylag magas relatív páratartalom kell az optimális működéshez (száraz időben fényévnyi különbség van az eVent és a GTX között, egészen pontosan 50% körüli relatív páratartalom mellett háromszoros a lélegzőképesség-különbség).

Verdikt: Nagyon komoly gond, hogy alig van gyártó (főleg felénk), aki ezt a briliáns eVent technológiát használja. Sajnos az eVent nagyon érzékeny, pórusai könnyen eltömődnek a különféle szennyeződésektől, mindemellett logikus, hogy hidegebb körülmények között kevésbé szigetel, így extra réteget igényel (ezzel érvelnek a hi-end cuccok gyártói is, hogy majd ha az eVent tartóssága bebizonyosodik a field tesztek évei alatt, akkor majd használják). A Gore-Tex esetében inkább a lélegzőképesség a problémás az eVent-hez képest, hiszen sokkal érzékenyebb annál a külső klímaviszonyokra, viszont rendkívül széles skálán kapható, mind márkák, mind változatok tekintetében. Mindkettő nagyon drága és nagyon jó. Lehet, hogy szőrszálhasogatás, de nekem akkor is az eVent kéne. Mondjuk egy Vaude Stretched Infinity Jacket…

MAGAZIN: Komolyabb hálózsákok II.

Az alvás komfortját két tényező adja egy múmia-szabású hálózsákban. Az egyik a mozgásszabadság mértéke, a másik a hőtartás (vagyis, hogy milyen meleg egy hálózsák). Sajnos a kettő egymással ellentétben áll, így érdemes pár dolgot e sajátosságokról is megemlíteni.

Nyilvánvalóan kényelmesebbek a nagyobb belső térrel szolgáló modellek (ez alatt a szélesebb vállszabású darabokat értem). Ezt nem kell elmagyarázni, több hely, több komfort. Ezzel szemben a maximális hőtartó kapacitás pont akkor érhető el, ha a zsák pontosan passzol a testhez, vagyis mozgásszabadság szempontjából szűknek mondható. Minden attól függ, hogy milyen az alvás-stílusunk. Izgő-mozgók válasszanak bővebb szabású zsákot, de ezért meg kell hozniuk az áldozatot a súly és a hőtartás oltárán.

A hálózsákok tölteteiről már esett szó az első cikkben, a szigetelés szerkezetéről azonban még nem. Itt is különbséget kell tenni a pehely és a szintetikus zsákok szerkezetében. A hálózsákokban a töltet az úgynevezett baflikban található (a legközelebb álló magyar kifejezés a cella). Ezen baflik kivitelezése sok dolgot befolyásol.

A pehely zsákokban a töltőanyag egyedi tulajdonságai miatt három alapvető konstrukció alakult ki az évek során. Az első és leggyakoribb a kazettás elrendezés, melyben a baflik (és a héj- és bélésanyag) között egy fal található. Előnye, hogy meglehetősen stabilan tartja a helyén a töltetet, így őrizve meg a mozgás közbeni deformáció melletti szigetelőképességet. Komolyabb technológia az átfedéses-kazettás módszer. Ebben a baflik egymásba kapcsolódnak, pontosabban a válaszfal közöttük nem függőleges, hanem téglaszerű fedés alakít ki a cellák között. Kivitelezése bonyolult, ezért csak a legdrágább zsákok sajátja. A harmadik és egyben legegyszerűbb az átvarrásos technológia. Ekkor egyszerűen összevarrják a két oldalt, válaszfal nélkül. A melegebb hőmérsékletre készített ultralight hálózsákok sajátja. Nagy problémája, hogy a varrások mentén nincs (vagy nagyon összenyomott állapotban van) szigetelőanyag, így itt érezhetően hőt veszít a zsák. Csak specialistáknak ajánlom (elsősorban nyári hut-to-hut túrákra).

A szintetikus zsákok a töltőanyag kialakítása miatt komolyabb technológiákat is felvonultathatnak, hiszen nem köti meg a töltet a tervezők kezét. A leggyakoribb módszer az úgynevezett Z eljárás. Itt a baflik lényegében nincsenek egymástól elválasztva (így nem is igazi baflik). Az egymásba Z alakban csúsztatott (akár különféle tulajdonságú) töltőanyagokat egyaránt rögzítik (hegesztik, vagy varrják) a béléshez és a héjhoz. Így jön létre a nem baflis kinézet. Előnye a rendkívüli technikai variálhatóság, hiszen úgy válogatható benne össze a szigetelés, hogy az akár külön hozzáigazítható a test-hőtérképéhez (ráadásul rengeteg szigetelőanyag van a legkülönfélébb technikai paraméterekkel). Hátránya, hogy általában összefüggő (vagyis leginkább hosszúszálas) töltőanyagokkal érhető el bennük a legnagyobb tartósság, így tömegük és összenyomhatóságuk némiképp korlátozott. A másik megoldás a pehelyzsákoknál látott bafli-elrendezések egymásra rétegzése, vagyis a réteges elrendezés. Leggyakrabban kazettás, vagy átvarrásos rétegek fedik egymást, természetesen átfedéssel. A felső réteg a héjhoz, az alsó a béléshez kerül hozzávarrásra, így köztük egy levegővel teli réteg is marad, tovább növelve a szigetelőképességet. Ez a klasszikusabb megoldás. Olcsóbb technológia, leggyakrabban ilyennel találkozhatunk.

A hálózsák héj-anyaga rendkívül fontos (főleg a pehely töltet esetében), mert ettől függ a hálózsák tartóssága, minőségérzete, kényelme és nem utolsó sorban bivakolásnál az ember élete. Pehelyzsákok esetében a tollszárak hegyét is ez tartja távol a testünktől (jobb esetben). A legtöbb zsák a szabad ég alatti alvásra (csak mérsékelten) már a gyárban fel lett készítve. Külső anyaguk általában ripstop nylon, vagy más nylon (például Tafetta), melyet DWR (Durable Water Repellent) kezeléssel tesznek szennyeződés és vízlepergetővé. FONTOS: a DWR önmagában nem tesz vízállóvá egy hálózsákot! Ezek a zsákok inkább csupán mérsékelten szélállóak, valamint a harmatot bírják valamelyest. Érdekes dolog, hogy minél finomabb egy héj, annál sérülékenyebb, vagyis a finomság áldozat a tartósság oltárán. Rendszeres bivakolás esetén be kell szerezni egy bivy-zsákot, mely legyen eVent vagy GTX.

A cipzárak konstrukciójában három alaptípus létezik. Szélcipzáras-háromnegyedes (jobbos vagy balos), dupla-feles-szélcipzáras (mindkét oldalon fél hosszig vannak a cipzárak, melyet általában kétkocsisak; kiváló sátorban való tevés-vevéshez), valamint a felénk ritka, de nagyon jó központi cipzáras (pont, mint a kabátoknál). Mindenki válasszon magának megfelelő darabot. Ez egy szubjektív szempont. Bár arra figyeljetek, hogy a cipzár alatt legyen perforált rész, mert így a cipzárkocsi nem csípi oda a hálózsák anyagát.

Sok apróság van, amitől még jobb lehet egy zsák. A teljesség igénye nélküli apróság-lista: belső cipzáras értéktartó-zseb, jól pozícionált kapucni-állító, hosszabb cipzár húzókák, trapéz keresztmetszetű lábtér (így sokkal kevésbé restriktív a zsák, tehát kényelmesebb, főleg nagylábúaknak).

Úgy gondolom, hogy ennyi információ elég lesz a megfelelő hálózsák kiválasztásához. A hálózsák fontossága az esőhéjhoz és a bakancséhoz hasonló, ha másra nem is, erre a három elemre ne sajnáljuk a pénzt és a körültekintést!

MAGAZIN - Vízálló-lélegző membránok

Előrebocsátom, ennek a cikknek a létrehívását számos negatív élmény eredményezte. Elsősorban a hazai üzletek eladóinak „komoly szakmai felkészültségén” felbuzdulva készültem fel remélhetőleg tudományos alapossággal, hogy megírjam ezt a cikket. Ráadásul ez az én véleményem. Viszont a cikkben szereplő adatok tények, melyekkel könnyen alátámaszthatom ezt a véleményemet.

A hivatalos európai standard szerint egy anyagnak minimálisan 1.500 mm vízoszlop nyomásának kell ellenállnia, hogy használhassa a WATERPROOF jelzőt. A vízoszlop nyomását négyzetcentiméterre vetítve kell érteni. Magyarul a vízálló anyag minden négyzetcentiméterének minimum 1.500 mm vízoszlop nyomását kell elviselnie. Ez önmagában rendben is lenne, csakhogy a vízállóságot sok tényező befolyásolja. Ez egy elméleti számérték, melybe nem kalkulálható bele az esőcseppek impakt hatása (a geomorfológia is komolyan számol az úgynevezett „raindrop impact” felszínformáló erejével), vagy az anyag felületét érő egyéb nyomásbefolyásoló tényezők (leggyakrabban a hátizsák). Ugyanis amikor az eső simán éri az anyag felületét, akkor az 1.500 mm vízállóság már elfogadható védelmet nyújt az ellen. Csakhogy a legkevesebb esetben vannak ilyen ideális körülmények. Ad egy, a túrázók 99%-án van hátizsák, ad kettő, egy túrán mindig a legrosszabb körülmények ellen kell a felszerelést megválasztani, mert különben csak felesleges tömeg és bosszúság az eredmény.

Saját tapasztalat alapján a 10.000 mm hivatalos vízállóság alatti ruházati anyagok gyakorlatilag csak gyengébb eső ellen adnak megbízható védelmet egy hátizsákosnak. Magyarul nem etikus ezeket vízállónak nevezni. A 10.000 és 20.000 mm közötti anyagok kivitelezési konstrukciójától függ, hogy mennyire felelnek meg a maximális védelem elvárásának. 20.000 mm vagy a feletti érték esetén nyugodtak lehetünk, nem fogunk a legrosszabb körülmények között sem elázni (persze ehhez szükséges a megfelelő varráshegesztési technológia és a minőségi kidolgozás is, meg persze hogy ne legyen hamis a cucc). A legnagyobb elméleti védelmet a PVC esőkabát nyújtja, csakhogy az outdoor sportok művelőinek ennél többre van szüksége. Nem elég egyszerűen csak nem megázni. A testünk mozgás közben izzad (az intenzitás növekedésével egyre jobban), ennek párája pedig amennyiben nem távozik a rendszerből, legkésőbb a kabát belső oldalán lecsapódik. Ettől a párolgás endoterm hatása miatt a rendszerből, jelen esetben a kabáton belüli dolgoktól (TŐLÜNK!) hőt von el. Amíg mozgunk nincs is akkora probléma, ám amikor megpihenünk, szinte azonnal elkezdünk fázni, amely előbb csak komfort-, később már egészségügyi probléma, végül életveszélyes is lehet. Amikor ezen okokból elkezdünk tehát fázni, a szervezetünk a végtagoktól (lábujjak, kézujjak) kezdi el elvonni a vért a létfontosságú szervek biztonságos működtetéséhez, és ez szélsőséges esetekben akár fagyási sérülésekhez is vezethet. Ez leginkább olyan tevékenységek esetében fontos, amelyben nappal 5-10 fok, éjjel fagypont alatti hőmérséklet várható sátrazás, vagy bivakolás közben. Tehát pont a hegymászás, sziklamászás és magashegyi túrázás esetén érdemes ezekre a dolgokra odafigyelni.

Ezt pedig a legtöbb komolyan vehető gyártó nagyon szigorúan veszi. Erre találták ki a vízálló és egyben lélegző anyagokat. Ennek megoldása komoly problémát jelent. A legtöbb esetben valamilyen membrán alkalmazásával oldják ezt meg. Ezeknek többféle változata létezik, de a legtöbb két módszer köré csoportosíthatók. Az egyik – véleményem szerint a hatékonyabb – a vízcsepp és a pára aeroszol részecskéi közötti méretkülönbségen alapszik. Az elv az, hogy a mikroporózus anyag szálai közötti rések néhányszázszor nagyobbak a pára aeroszol részecskéinél, ellenben több tízezerszer kisebbek a legkisebb lehetséges vízcseppnél. Az erre használt anyagok közül a legjelentősebb az – általam legjobbnak tartott két márkát – a Gore-Tex és az eVent membránt is alkotó expanded-politetrafluoretilén (ePTFE).

A másik módszer a hidrofil és hidrofób részecskék meghatározott elrendezésén alapszik. Lényege, hogy a hidrofób (víztaszító) részecskék (vagy szálak) a szervezet hőjének hatására mintegy átpréselik a vizet a vízálló külső anyagon az anyagba épített hidrofil (vízkedvelő) részeken keresztül, azonban a külső anyag továbbra sem engedi be a vizet, tehát a módszer végtére is a belső és a külső rendszer közötti nyomáskülönbségen alapszik, mely az egész rendszert mozgásban tartja. Az ilyen membránok legtipikusabb példája a Mountain Hardwear Conduit membránja.

Tapasztalati hatékonyság alapján mindkettő típusnak megvan az előnye és a hátránya is. A Gore-Tex vízállóság terén verhetetlen, a hagyományos kétrétegű laminátumok 28.000 mm, míg az XCR és a három rétegű ProShell akár 45.000 mm elméleti vízállósággal is rendelkeznek. Ehhez nagyjából hasonló teljesítményre képes az eVent is (30.000 mm). A Conduit szintén erősen függ a laminálástól és a külső anyagtól, de itt a jellemző vízállóság 20.000 mm vagy az alatt marad. Általában összes hidrofilikus elven működő membrán maximális mértéke ezen szinten, vagy alatta mozog (például Haglöfs Proof Membrane 20.000 mm). Ebből kifolyólag a vízállóságuk gyengébb az ePTFE membránokénál. Lélegző képességük azonban bizonyos változatoknál jelentősen elmaradhat azokétól, csakhogy az ePTFE technológia mintegy harmadával drágább az azonos kategóriájú egyéb típusú anyagoknál. Az extra védelem jó dolog, de a túlbiztosítás nem mindig szükséges ekkora mértékben, viszont az összeg, amibe kerül igenis nagyon fontos tényező.

Vannak a kettő előnyeit kompromisszumokkal használó módszerek is. Ilyen a The North Face HyVent technológiája, melynek legtöbb változata mikroperforált anyaggal dolgozik, az elv nagyjából megegyezik az ePTFE-ével, csak itt nem szövetszerű az anyag, hanem egyszerűen csak perforált. Vízállóságát PSI értékben határozzák meg. A legtöbb HyVent 60 PSI nyomást bír ki, mely az idő múlásával kopó felülettel 40 PSI teljesítményig eshet vissza (ez a felszínén lévő PU réteg kopásának tudható be, ráadásul a DWR is eltűnik a felszínről). Ez vízoszlop milliméterben kifejezve komoly értéket képvisel, mivel 1 PSI = 703 vízoszlop mm-nek felel meg. Vagyis a HyVent újkorában valamivel több, mint 42.000 mm, használat után pedig 28.000 mm vízállósággal rendelkezik. Emellett a The North Face azt az elvet követi, hogy a cég rendelkezik a Gore-Tex technológiájú termékek olyan széles skálájával, hogy kínálhatja a kabátját a rendkívül alacsony 650g/m2/24 óra lélegző-képességgel is. Ez az ePTFE technológia tizenötöd része. A hidrofillikusnak pedig az ötöde. Egyszóval minimális (azonban becsülendő a TNF őszintesége, mert ez az érték legalább nem kamu). Általában ez a technológia alacsony intenzitású mozgásokhoz kiváló csapadékosabb időjárás esetére.

A fentebb említett okokból a technikai héjkabátok tudásában sokkal nagyobb szerepet játszik a lélegző-képesség, hiszen a bojler-hatás következtében a rendszerbe leginkább testünkből kerülhet nedvesség. A lélegző-képesség mérésére több módszer is van. A leggyakrabban használt gramm/m2/24 óra érték. Ezt használja a legtöbb gyártó. Bár vannak cégek, akik a Gore-Tex metódusát követve RET értéket adnak meg (a komolyabb gyártók jó része, köztük az eVent is). Ez egy viszonyszám és értelmezése elég nehéz (a membránok katonai alkalmazása miatt tértek át erre a módszerre), lényege, hogy minél kisebb a RET érték, annál jobban lélegzik az anyag. A lélegző (BREATHABLE) jelző európai szabványa legjobb tudomásom szerint 20 vagy az alatti RET érték esetén használható.

Mindenképpen említést érdemel, hogy a külső rendszer relatív páratartalmának hatalmas szerepe van az anyagok lélegző-képességében. A legjobb esetben a membránra kevéssé van hatással a páratartalom (így kevésbé befolyásolják teljesítményét a változó körülmények, tehát sokkal megbízhatóbb és egyenletesebb a teljesítménye), előnytelenebb esetben a membránnak szüksége van egy megfelelő tartományra az optimális működéshez (ez általában 70% körüli relatív páratartalomnál van, bár ez meglehetősen más és más a különféle technológiáknál). Ez gyakorlatilag szűkebb körülményekre szabja a membrán maximális teljesítményét. Mivel a természet és az aktivitások a legszélesebb skálán tudnak körülményeket teremteni, ezért ez fontos szempont.

A gyári információk sokszor nem pontosak, megpróbálnak a membránok elméleti értékeivel játszani. A probléma addig fenn is áll, ameddig a gyártói katalógusokban keressük a választ (ahol még csak a mérési módszert sem adják meg, hogy melyik négy JIS metódus szerint jött ki az adat), csakhogy az Amerikai Hadsereg katonai felszereléseit tesztelő laboratóriuma elvégezte a leggyakrabban alkalmazott vízálló-lélegző anyagok tesztelését (mind RET, mind g/m2/24h méréssel, melyből itt a gyakorisága miatt az utóbbit ismertetem), így egészen pontosan meghatározott értékekkel szolgál azok képességeiről. Ebben az is plusz pont, hogy ugyanabban a laborban, egyenlő körülmények között és pártatlanul végezték a vizsgálatokat. Ennek eredménye az lett, hogy a legjobban lélegző ismertebb technikai shell anyag az eVent (6.500 g/m2/24h; RET~3) és teljesítménye is ennek a legegyenletesebb (30% és 70% relatív páratartalom között mindössze 5% az eltérés a membrán teljesítményében). Ezt követi az Entrant XT (4.200 g/m2/24h), melynek teljesítménye szintén egyenletes (bár ez meglehetősen ritka termék). Szintén a legjobbak közé sorolnám a Patagonia saját Nextec technológiáját is (stabil a teljesítménye, de később elmarad a GTX membránokétól – 3.000 g/m2/24h). Ez nem mondható el a Gore-Tex XCR és a hagyományos Gore-Tex laminátumokról, melyeknek megfelelő relatív páratartalomra van szüksége a maximális teljesítmény leadáshoz. Ez számokban kifejezve annyit tesz, hogy a hagyományos GTX (ebben a kontextusban tényleg a klaszzikus Gore-Tex, melynek ma a Performance Shell-ek felelnek meg a legjobban) 3.200 g/m2/24h értéket tud (GTX XCR és a Pro Shell-ek 3.800 g/m2/24h; RET~3,5), melyre fokozatosan jut el a relatív páratartalom növekedésével (alapértéke átlagos 1.500 g/m2/24h). A GTX optimuma a száraz és hideg külső viszonyok között van, viszont itt felmerül az „esőkabát szárazban” kérdés, persze jogosan. Hasonlóan viselkednek a hidrofillikus membránok is, persze produkált értékeik elmaradnak az ePTFE technológiáktól. Néhány példa: Dermizax (például Spyder síkabátoknál alkalmazott anyag) és Marmot Membrain 3.000 g/m2/24h; Lowe Alpin Triple Point 2.300 g/m2/24h; MHW Conduit és Columbia OmniTech Titanium 2.000 g/m2/24h vagy az alatt (OmniTech Titanium).

A harmadik fontos szempont a membránokhoz laminált anyagok milyensége. Olyannyira jelentős ez a kérdés, hogy az egyes laminált anyagok között ugyanolyan membránnal akár két-, háromszoros árbeli különbség is lehet (például GTX Paclite és GTX Proshell). Nem véletlenül. Az erősebb (magasabb denier számú) anyagok sokkal ellenállóbbak, nehezebben szereznek az anyag szerkezetét érintő sérüléseket, melyek mind a membránokat veszélyeztetik. A külső anyagok esetében az ilyen mikro-sérülések a DWR (Durable Water Repellent – egy vízlepergő felszínkezelési mód) kopásával karöltve egy idő után lerontják a laminátum teljesítményét. Ráadásul elsősorban a külső anyagok határozzák meg egy héj használati körét (például a legjellegzetesebbek a mászó tevékenységeknél a különféle softshell külső anyagok). A külső anyagok és a bélések milyenségétől függ a teljes laminátum lélegzőképessége is (tipikus példa a háromrétegű Performance Shell (RET~8) és a háromrétegű Pro Shell (RET~3,5) közötti különbség). Itt az extrém példát a speciális feladatokra kialakított hibrid-kabátok jelentik, melyek gyakran két-három különféle laminátum összetett konstrukciójából állnak össze (mozgó részek softshell, kopó részek hardshell). A nem mindegy a dologban az, hogy az általunk végzett tevékenység mekkora mértékben fogja megviselni az anyagokat (ebbe a szakszerűtlen impregnálást is beleértem). A kérdés természetesen a bélésanyagok esetében is fennáll, persze itt mások a szempontok. A 3 rétegű laminátumok (például Proshell) esetében a külső anyag, a membrán és a bélés is össze van teljes felületén laminálva. Léteznek érdekes, bevonatszerű bélések is. Ezek az úgynevezett 2,5 rétegű laminátumok (például Paclite), ahol a belső fél réteg egy általában selymes és kopásálló bevonat a külső anyag és a membrán laminátumának belső oldalán. A 2 rétegű rendszerekben (például Performance Shell) a bélésanyag nincs oda laminálva a másik két elemhez, hanem egyszerűen szabadon hozzávarrták a két külső réteghez, persze hegesztett varratokkal.

Összegezve a dolgokat, a legjobb technikai hardshellek 20.000 mm, vagy még magasabb vízállóságot tudnak, mindamellett, hogy valódi lélegző-képességük (nem a katalógus adatok) 3.000 g/m2/24h feletti és természetesen egyenletesen képesek ezen tudásukat leadni. Tapasztalataim alapján 500-800 g/m2/24h mértékű eltérés már egyértelműen érezhető fokozott aktivitás közben. Ez RET értékben kifejezve körülbelül 0,5, vagyis fél érték eltérés már érezhető, főleg a nagyobb lélegzőképesség esetén (RET<6).