MAGAZIN: A túrazoknikról...

Korábban már többször esett szó a különféle outdoor lábbelikről, ám arról még nem nagyon, hogy milyen zoknit/zoknikat válasszunk hozzá, illetve e zokniknak milyen típusai léteznek. Most következő magazinunkban ennek jártunk alaposabban utána…

Elsőként a zokni-választás fontosságáról: Mindenképpen adjuk meg lábainknak a kijáró figyelmet, hiszen szinte mindenhová ők fognak elvinni bennünket. Sokan elkövetik azt a hibát, hogy a tanácsolt szempontok szerint megvesznek egy kiváló outdoor lábbelit, majd a továbbiakkal nem törődve megfeledkeznek a technikai zokni vásárlásáról. Így azután a túrákon sajgó, vízhólyagokkal teli lábbal érnek célba, elrontva ezzel az élményt, majd bőszen kijelentik, „ez a cipő/bakancs nem jó, folyton feltöri a lábam”. Pedig „a hiba nem az ön lábbelijében van”, csupán a megfelelő zokni-választásban. Mint az outdoor ruházatok szinte minden szegmensében, itt is igaz, hogy a különféle klimatikus körülmények közé, különféle típusú és anyagú zoknik kellenek. A by-foot-típusú outdoor sportokban az a szép, hogy a forró Anatóliától, a jeges Grönlandig gyakorlatilag mindenhová el lehet jutni. Ennek megfelelően természetesen léteznek a legmelegebb és a leghidegebb körülmények közé is zoknik, vagy zokni-rendszerek. Igen rendszerek, de erről majd kicsivel később…

A zoknik tipizálása könnyű. Ennek elsődleges szempontja a szabás, valamint a rendszerben elfoglalt hely. Minden zokni elsőre szembetűnő sajátossága a hossza. A különféle túracipőkhöz (legyenek azok fél-, vagy akár mid-cipők) alacsonyabb, a bokát bőven fedő, de annak felső csontkorong-elvégződésétől maximum 5 centiméterre felnyúló zoknik szükségesek. A magasabb szárú darabok ettől a magasságtól egészen a leggyakrabban vadászok által használt térdmagasságig terjedhetnek, elsődlegesen persze különféle bakancsokba, esetleg hótaposókba ajánlva. Mindezen tulajdonságok mellett megkülönböztetünk, monolayer és multilayer darabokat is. Lényegi különbség a kettő között, hogy mint ahogyan az a nevükből is kikövetkeztethető, előbbi egy rétegben kell nyújtsa azt a komfortot, melyet utóbbi több réteg kombinálásával is elérhet. Itt megjegyzendő, hogy a két típus külön-külön összegzett keresztmetszeti vastagsága nem konzekvensen nő, vagyis a monolayer zoknik összességében gyakran vastagabbak, mint egy multilayer-rendszer. Ráadásul a két kategória átjárható egymás felé, vagyis egy professzionális monolayer túrazokni is lehet egy rendszer eleme, függően természetesen a felhasználási terület igényeitől (bár ez inkább gyakorlati, mintsem szakmai megközelítés). A monolayer zoknik ennek megfelelően sokféle szál- és szövés-típus kombinációjával érik el a lábfej-térkép optimális lefedettségét, mely jelen esetben a tökéletes és maradéktalan használati komfortérzetet jelenti. Ennek mintázatát a legjobb gyártók (például Falke, Bridgedale, Thorlos, Lasting, Icebreaker, Lorpen) gondosan feltárt „bevetési” igényrendszer szerint tervezik és kivitelezik. Szerkezetük erősen függ keresztmetszeti vastagságuktól.

A vékonyabb, melegebb klimatikus körülményekhez, vagy nagyobb fizikai aktivitáshoz (például raid, vagy XC) készített zoknik általában a sarok- és lábujj-környék (esetleg a talp) kivételével nem rendelkeznek extra megerősítéssel, hiszen feladatuk elsősorban a kiváló izzadság-transzfer, mely persze nagyban függ az anyagoktól is (később).

A hidegebb és keményebb használati környezetre (például igazi hiking) készített daraboknál már a szigetelés és a párnázottság is előkerül, mint primer tervezési szempont. Szekunder szempont továbbá a linerekkel való jó együttműködési képesség, mely elsősorban a változó magashegyi környezet kihívásai mellett fontos szempont. Ezek a zoknik a nagy igénybevételnek kitett lábfej-részeken belülről puha (kellően kipárnázó), míg kívülről rendkívül strapabíró szálakat és szövéstechnikát használnak.

A legkeményebb terepre és hidegre (kifejezetten magashegyi környezetbe, vagy poláris-jellegű területre) a gyártók a létező legkomolyabb technológiákat alkalmazzák, szorosan együttműködve a vezető extrém-lábbeli gyártókkal (például Meindl, La Sportiva, Raichle). Nem véletlenül. A statisztikák szerint a magashegyi időjárási extremitások leggyakoribb velejárója a különféle testfüggelékek elfagyásos sérülése, közöttük előkelő helyen a lábujjakkal. Ezek a zoknik a legvastagabb anyagi keresztmetszetűek, a legmelegebbek és legjobban párnázottak. Ennek sokféle általános oka (kevés igazítási lehetőség, nagy impakt kitettség – például hágóvasak berúgása esetén, általánosan rendkívül hideg környezet, …stb.) mellett kiemelendő, hogy az irritált (mondjuk kidörzsölődött, netán vízhólyagos) bőrfelületek sokkal hamarabb kezdenek elfagyni, mint ép környezetük.

A linerek önálló, speciális kategóriát képeznek. Minden esetben a fentebb említett zoknik (elsősorban a vastagabb darabok) alá valók. Szerepük szinte kizárólag két dologra korlátozódik: a nagyon hatékony izzadság-transzfer, valamint az elcsúszási felület lábtól távolabb helyezése. Gyakorlatilag e zoknik a lábak baselayerei. Azzal, hogy a primer elcsúszási felület nem a lábfej bőre, hanem a liner külső oldala, karöltve a jó vezetőképesség miatti szárazabb bőrfelülettel, töredékére csökkenti a nagy igénybevétellel járó hideg és intenzív „by-foot mozgások” során fellépő irritációt és így közvetve a fagyási sérüléseket a lábfejeken.

A felénk ritka, de a tengerentúlon relatíve elterjednek számító oversock kategória lényege, hogy valamilyen vízálló-lélegező membránból (leggyakrabban Gore-Tex) elkészítenek egy zokni-jellegű, de inkább lábbeli-bélésnek számító elasztikus héjat. Ennek létjogosultsága abban rejlik, hogy a legtöbb nagy aktivitású, vagy melegebb (általában a kontinentális éghajlatok nyara, ahol esélyes a nagyobb csapadék a meleg ellenére) éghajlaton aktív sportkedvelő nem szereti a membrános lábbelik (még ha az extrém lélegző eVent, esetleg Gore-Tex XCR is) melegebb és fülledtebb belső mikroklímáját az extrém használat közben, ezzel szemben az időjárás változásaira gondolva szeretne egy ilyen réteget mégis magánál tudni. Mindezek mellett, mivel sok olyan sport létezik, melyek speciális lábbelijei nem szükségszerűen vízállóak (például kerékpáros cipők és motoros csizmák), így bármikor szükségessé válhat egy ilyen réteg a felszerelésben. További nagy előnyük a lábbelikbe integrált membránokkal szemben, hogy elasztikusságukból fakadóan jobban zárják a lábfejet, nagyban csökkentve így a felülről beszivárgás veszélyét. Nem utolsó sorban ezek sokkal olcsóbbak is, mint a membrános és nem membrános lábbelik közötti árkülönbség mértéke (áruk 20€ körül mozog).

Miután sikerült eldöntenünk a megfelelő szabást és szerkezetet, térjünk rá az anyagokra. Itt is a bevetési terület a meghatározó. A nagy izzadság-transzfer igényű felhasználásokban (linerek és vékonyabb túrazoknik) vezető szerephez jutnak a multicsatornás-poliészterszál alapú szövetek, melyekre legjobb példa a CoolMax. A gyapjú, pontosabban a nagyon finom merinói gyapjúszál-alapú szövet itt is kezdi reneszánszát élni. Ennek érthetői okai vannak. A gyapjú nedvesen is szigetel (bár nehezen szárad), természetesen antibakteriális hatású, meleg és jól párnáz, bár sokaknak irritáló is lehet. Legjobb példája a SmartWool. A gyapjú jó tulajdonságait megőrizni, rossz tulajdonságait kiküszöbölni hivatott anyagok között számtalan változattal találkozhatunk. Közös jellemzőik a jó izzadságtranszfer, a jó hőtartás, az antibakteriális kezelés (például ezüstszál), valamint a gyors száradás. Példa az ilyen anyagra a Pontetorto X-Static for socks. Ritka, de létező opció a selyem. Szinte minden zokni tartalmaz elasztikussága érdekében valamilyen extra adalékszálat (még ha kis százalékban is), például Lycrát.

Végül megjegyezném, hogy a pamut alapanyagú (60-80% feletti pamuttartalom) zoknik nem valók a hegyi sportok világába.

TESZT: Mountain Hardwear Typhoon Pant

Kategória: ultralight hardshell
Tevékenység: LDT (long distance treks), MDH (multi-day hiking)
Külső anyag: 40 denier mini-ripstop nylon
Laminátum: GORE-TEX Paclite, GORE-TEX XCR
Tömeg (XL): 321 gramm
Vízállóság: naná, hogy garantált (28.000 mm)
Lélegzőképesség: 3.250 gramm/m2/24h (US Army mérése)


Volt egyszer, hol nem volt egy Piroska (szó szerint). Piroska egyszer csak egy orbitális felhőszakadásba keveredett valahol a Keleti-Alpok alacsony kétezresei között és hát hiába is volt MHW Typhoon dzseki a becsületes neve, ami persze garantáltan szárazon tartotta, a gravitáció megdolgozta a szép kövér cseppeket a külsején és gonoszan rázavarta őket az oldschool pamutnadrágra.

Na igen, a nedvesség nem így jó. Valljátok be őszintén magatoknak! Na ugye?

A koncepció fájintos. Mindig is szerettem a garnitúra elv követőit. A Mountain Hardwear (MHW) pedig ilyen. Hál’ Istennek! Szóval aki a történetben észrevette, hogy Piroska az MHW Typhoon dzseki maga, az sejti hogy ez a nadrág annak a hardshellnek a párja. Párja bizony. Ez is susog mint a fene. Igaz, ami igaz az összes hardshell susog valamilyen mértékben. Alapjában véve persze sokkal kevesebbszer lesz rajtad a nadrág, mint a dzseki, de vidd magaddal , mert ha nincs veled a GORE-TEX sem segíthet. Szóval bekpekkbe be és nyomás. Nyílván egykedvű nyugalommal visszük hátunkon a 321 grammos kis semmiséget (persze azért vannak ennél jóval könnyebb Paclite nadrágok is…), ettől a napunk is jobb lesz. Nem fogunk félni a felhőtől mert minek, velünk van ő. Érdekes módon elmondhatom, hogy még viszonylag melegebb körülmények között sem tapad rá az ember lábára (persze ha nincs alatta semmi), és amennyiben a susogást képesek vagyunk megszokni, akár magában is hordhatjuk, amolyan túranadrág-szerűen, hiszen anyaga (XCR) (főleg a térdein és a lábszár belső oldalán) jóval strapabíróbb a hagyományos textileknél. Véleményem szerint akár alpinizmushoz is használható (meglepően nagy mozgásszabadságot biztosít), bár ilyenkor nem árt egy nadrágtartóval kiegészíteni a biztonság kedvéért. Az anyaga egyébként nagyjából megegyezik a kabátéval. Nagyjából, mert alapjában ez is 40 den mini-ripstop nylon GTX Paclite, csakhogy a bélése vadabb. Másodszor meg emberek, ennek a térdén és az alsó lábszár belső részén GTX XCR erősítések vannak! Térdre! Bizonyosan maradt a MHW raktárban egy kis maradék XCR, aztán belevarrták ebbe a gatyába hogy elfogyjon a reszli XCR, meg el is fogyjon (mármint a nadrág a boltok polcairól). Azon mondjuk érezni, hogy veszettül meg van laminálva. Na jó, azért hivatalosan a Proshell elődje (ami megint valamiféle marketing humbug, mert számos gyártó készít még mindig XCR anyagú nadrágokat és kabátokat (főleg a Mammut), emellett számtalan lábbeli készül még ma is a „kiterjesztett komforttartományú” (XCR: Xtended Comfort Range) GTX membránrendszerrel. Ráadásul az XCR komolyabb tulajdonságokkal bír bármelyik mai GTX membránnál (45.000 mm és 3.750 gramm/m2/24h), így egyáltalán nem értem erre megint mi a szükség).

A részletek a minimalizmus (néhol smucigság) felé hajlanak. Marhajók a külsőtérdig felfutó cipzárak, amelyek a bakancsos beszállást segítik. Tetszik. Nagyon tetszik, bár nem újdonság az biztos. A cipzárak természetesen vízálló anyaggal vannak fedve, a főcipzár (slicc) vízálló is, ellenben Typhoon Jacket őfelségével. Bár azt azért megjegyezném, hogy nem járnak olyan szépen mint amott. A cipzár felett két masszív patent kapcsol és tart mint az állat. Pluszban egy csatos (sajátságos megoldás a csatolási mechanizmus, individuális és gyors, szeretem) derékállítóval, bár mint az a dzseki esetében is kiderült, itt is igaz a tény, hogy ez nem egy ultralight kategória, ott ugyanis a gumis derék a trendi). Na, ebből minden gatyán repetáznék (bár szerintem az öv jobban tart, de itt a hirtelen zivatar esetén a gyors csat jobb és persze az embernél egy öv szokott lenni és általában azon a nadrágon amire az esőhéjat húzza – ha jobban belegondolok). Csakúgy, mint a szár alján lévő szűkítőkből. A zsebekből viszont nem tudnék, merthogy nincsenek és hát kétszer nulla az nulla. Komolyan. Ne nézzetek. Bakancs cipzár van, zseb az nincs. Pedig kerestem elhihetitek. Mountain Hardwear! Vegyetek fel egy zsebészt! Nem vagytok ez ügyben túl jók. Azért legalább két kis jelképes valamit kellett volna. Na mindegy…

Amúgy a kidolgozás felsőkategóriás és nagyon rendben van. Anyagminőség ötös, minden más ötös. Egy színben van, feketében. Ez bőven elég is, mert a természet nem divatbemutató. Ez nem sípálya gyerekek. Legyen annyi elég, hogy a fekete mindenhez megy. Ha jót kellene a színekről mondanom, azt mondanám, hogy nagyon intenzív a feketéje…

Verdikt: Az egész nagyon tetszik, de az a zsebhiány egy szemembe fújt homokszem és sehogy sem tudom kipiszkálni. Kár érte, mert amúgy egy részleteiben és teljesítményében is egy elképesztően jó nadrág, csak valahogy nincs száz százalékig átgondolva. Az MHW kiváló és nagyon jól megtervezett cuccokat gyárt és úgy gondolom hamarosan kezünkbe kerülhet egy igazán jól átgondolt Paclite szett is, mert az MHW képes erre csak ez most valahogy nem jött nekik össze (bár igaz, hogy számos kiváló GTX nadrág van az Mountain Hardwear kínálatában, tehát lehetőség van a válogatásra). Isten igazából erről a nadrágról csak az a két zseb hiányzik. Ötös alá.

MAGAZIN - Vízálló-lélegző membránok

Előrebocsátom, ennek a cikknek a létrehívását számos negatív élmény eredményezte. Elsősorban a hazai üzletek eladóinak „komoly szakmai felkészültségén” felbuzdulva készültem fel remélhetőleg tudományos alapossággal, hogy megírjam ezt a cikket. Ráadásul ez az én véleményem. Viszont a cikkben szereplő adatok tények, melyekkel könnyen alátámaszthatom ezt a véleményemet.

A hivatalos európai standard szerint egy anyagnak minimálisan 1.500 mm vízoszlop nyomásának kell ellenállnia, hogy használhassa a WATERPROOF jelzőt. A vízoszlop nyomását négyzetcentiméterre vetítve kell érteni. Magyarul a vízálló anyag minden négyzetcentiméterének minimum 1.500 mm vízoszlop nyomását kell elviselnie. Ez önmagában rendben is lenne, csakhogy a vízállóságot sok tényező befolyásolja. Ez egy elméleti számérték, melybe nem kalkulálható bele az esőcseppek impakt hatása (a geomorfológia is komolyan számol az úgynevezett „raindrop impact” felszínformáló erejével), vagy az anyag felületét érő egyéb nyomásbefolyásoló tényezők (leggyakrabban a hátizsák). Ugyanis amikor az eső simán éri az anyag felületét, akkor az 1.500 mm vízállóság már elfogadható védelmet nyújt az ellen. Csakhogy a legkevesebb esetben vannak ilyen ideális körülmények. Ad egy, a túrázók 99%-án van hátizsák, ad kettő, egy túrán mindig a legrosszabb körülmények ellen kell a felszerelést megválasztani, mert különben csak felesleges tömeg és bosszúság az eredmény.

Saját tapasztalat alapján a 10.000 mm hivatalos vízállóság alatti ruházati anyagok gyakorlatilag csak gyengébb eső ellen adnak megbízható védelmet egy hátizsákosnak. Magyarul nem etikus ezeket vízállónak nevezni. A 10.000 és 20.000 mm közötti anyagok kivitelezési konstrukciójától függ, hogy mennyire felelnek meg a maximális védelem elvárásának. 20.000 mm vagy a feletti érték esetén nyugodtak lehetünk, nem fogunk a legrosszabb körülmények között sem elázni (persze ehhez szükséges a megfelelő varráshegesztési technológia és a minőségi kidolgozás is, meg persze hogy ne legyen hamis a cucc). A legnagyobb elméleti védelmet a PVC esőkabát nyújtja, csakhogy az outdoor sportok művelőinek ennél többre van szüksége. Nem elég egyszerűen csak nem megázni. A testünk mozgás közben izzad (az intenzitás növekedésével egyre jobban), ennek párája pedig amennyiben nem távozik a rendszerből, legkésőbb a kabát belső oldalán lecsapódik. Ettől a párolgás endoterm hatása miatt a rendszerből, jelen esetben a kabáton belüli dolgoktól (TŐLÜNK!) hőt von el. Amíg mozgunk nincs is akkora probléma, ám amikor megpihenünk, szinte azonnal elkezdünk fázni, amely előbb csak komfort-, később már egészségügyi probléma, végül életveszélyes is lehet. Amikor ezen okokból elkezdünk tehát fázni, a szervezetünk a végtagoktól (lábujjak, kézujjak) kezdi el elvonni a vért a létfontosságú szervek biztonságos működtetéséhez, és ez szélsőséges esetekben akár fagyási sérülésekhez is vezethet. Ez leginkább olyan tevékenységek esetében fontos, amelyben nappal 5-10 fok, éjjel fagypont alatti hőmérséklet várható sátrazás, vagy bivakolás közben. Tehát pont a hegymászás, sziklamászás és magashegyi túrázás esetén érdemes ezekre a dolgokra odafigyelni.

Ezt pedig a legtöbb komolyan vehető gyártó nagyon szigorúan veszi. Erre találták ki a vízálló és egyben lélegző anyagokat. Ennek megoldása komoly problémát jelent. A legtöbb esetben valamilyen membrán alkalmazásával oldják ezt meg. Ezeknek többféle változata létezik, de a legtöbb két módszer köré csoportosíthatók. Az egyik – véleményem szerint a hatékonyabb – a vízcsepp és a pára aeroszol részecskéi közötti méretkülönbségen alapszik. Az elv az, hogy a mikroporózus anyag szálai közötti rések néhányszázszor nagyobbak a pára aeroszol részecskéinél, ellenben több tízezerszer kisebbek a legkisebb lehetséges vízcseppnél. Az erre használt anyagok közül a legjelentősebb az – általam legjobbnak tartott két márkát – a Gore-Tex és az eVent membránt is alkotó expanded-politetrafluoretilén (ePTFE).

A másik módszer a hidrofil és hidrofób részecskék meghatározott elrendezésén alapszik. Lényege, hogy a hidrofób (víztaszító) részecskék (vagy szálak) a szervezet hőjének hatására mintegy átpréselik a vizet a vízálló külső anyagon az anyagba épített hidrofil (vízkedvelő) részeken keresztül, azonban a külső anyag továbbra sem engedi be a vizet, tehát a módszer végtére is a belső és a külső rendszer közötti nyomáskülönbségen alapszik, mely az egész rendszert mozgásban tartja. Az ilyen membránok legtipikusabb példája a Mountain Hardwear Conduit membránja.

Tapasztalati hatékonyság alapján mindkettő típusnak megvan az előnye és a hátránya is. A Gore-Tex vízállóság terén verhetetlen, a hagyományos kétrétegű laminátumok 28.000 mm, míg az XCR és a három rétegű ProShell akár 45.000 mm elméleti vízállósággal is rendelkeznek. Ehhez nagyjából hasonló teljesítményre képes az eVent is (30.000 mm). A Conduit szintén erősen függ a laminálástól és a külső anyagtól, de itt a jellemző vízállóság 20.000 mm vagy az alatt marad. Általában összes hidrofilikus elven működő membrán maximális mértéke ezen szinten, vagy alatta mozog (például Haglöfs Proof Membrane 20.000 mm). Ebből kifolyólag a vízállóságuk gyengébb az ePTFE membránokénál. Lélegző képességük azonban bizonyos változatoknál jelentősen elmaradhat azokétól, csakhogy az ePTFE technológia mintegy harmadával drágább az azonos kategóriájú egyéb típusú anyagoknál. Az extra védelem jó dolog, de a túlbiztosítás nem mindig szükséges ekkora mértékben, viszont az összeg, amibe kerül igenis nagyon fontos tényező.

Vannak a kettő előnyeit kompromisszumokkal használó módszerek is. Ilyen a The North Face HyVent technológiája, melynek legtöbb változata mikroperforált anyaggal dolgozik, az elv nagyjából megegyezik az ePTFE-ével, csak itt nem szövetszerű az anyag, hanem egyszerűen csak perforált. Vízállóságát PSI értékben határozzák meg. A legtöbb HyVent 60 PSI nyomást bír ki, mely az idő múlásával kopó felülettel 40 PSI teljesítményig eshet vissza (ez a felszínén lévő PU réteg kopásának tudható be, ráadásul a DWR is eltűnik a felszínről). Ez vízoszlop milliméterben kifejezve komoly értéket képvisel, mivel 1 PSI = 703 vízoszlop mm-nek felel meg. Vagyis a HyVent újkorában valamivel több, mint 42.000 mm, használat után pedig 28.000 mm vízállósággal rendelkezik. Emellett a The North Face azt az elvet követi, hogy a cég rendelkezik a Gore-Tex technológiájú termékek olyan széles skálájával, hogy kínálhatja a kabátját a rendkívül alacsony 650g/m2/24 óra lélegző-képességgel is. Ez az ePTFE technológia tizenötöd része. A hidrofillikusnak pedig az ötöde. Egyszóval minimális (azonban becsülendő a TNF őszintesége, mert ez az érték legalább nem kamu). Általában ez a technológia alacsony intenzitású mozgásokhoz kiváló csapadékosabb időjárás esetére.

A fentebb említett okokból a technikai héjkabátok tudásában sokkal nagyobb szerepet játszik a lélegző-képesség, hiszen a bojler-hatás következtében a rendszerbe leginkább testünkből kerülhet nedvesség. A lélegző-képesség mérésére több módszer is van. A leggyakrabban használt gramm/m2/24 óra érték. Ezt használja a legtöbb gyártó. Bár vannak cégek, akik a Gore-Tex metódusát követve RET értéket adnak meg (a komolyabb gyártók jó része, köztük az eVent is). Ez egy viszonyszám és értelmezése elég nehéz (a membránok katonai alkalmazása miatt tértek át erre a módszerre), lényege, hogy minél kisebb a RET érték, annál jobban lélegzik az anyag. A lélegző (BREATHABLE) jelző európai szabványa legjobb tudomásom szerint 20 vagy az alatti RET érték esetén használható.

Mindenképpen említést érdemel, hogy a külső rendszer relatív páratartalmának hatalmas szerepe van az anyagok lélegző-képességében. A legjobb esetben a membránra kevéssé van hatással a páratartalom (így kevésbé befolyásolják teljesítményét a változó körülmények, tehát sokkal megbízhatóbb és egyenletesebb a teljesítménye), előnytelenebb esetben a membránnak szüksége van egy megfelelő tartományra az optimális működéshez (ez általában 70% körüli relatív páratartalomnál van, bár ez meglehetősen más és más a különféle technológiáknál). Ez gyakorlatilag szűkebb körülményekre szabja a membrán maximális teljesítményét. Mivel a természet és az aktivitások a legszélesebb skálán tudnak körülményeket teremteni, ezért ez fontos szempont.

A gyári információk sokszor nem pontosak, megpróbálnak a membránok elméleti értékeivel játszani. A probléma addig fenn is áll, ameddig a gyártói katalógusokban keressük a választ (ahol még csak a mérési módszert sem adják meg, hogy melyik négy JIS metódus szerint jött ki az adat), csakhogy az Amerikai Hadsereg katonai felszereléseit tesztelő laboratóriuma elvégezte a leggyakrabban alkalmazott vízálló-lélegző anyagok tesztelését (mind RET, mind g/m2/24h méréssel, melyből itt a gyakorisága miatt az utóbbit ismertetem), így egészen pontosan meghatározott értékekkel szolgál azok képességeiről. Ebben az is plusz pont, hogy ugyanabban a laborban, egyenlő körülmények között és pártatlanul végezték a vizsgálatokat. Ennek eredménye az lett, hogy a legjobban lélegző ismertebb technikai shell anyag az eVent (6.500 g/m2/24h; RET~3) és teljesítménye is ennek a legegyenletesebb (30% és 70% relatív páratartalom között mindössze 5% az eltérés a membrán teljesítményében). Ezt követi az Entrant XT (4.200 g/m2/24h), melynek teljesítménye szintén egyenletes (bár ez meglehetősen ritka termék). Szintén a legjobbak közé sorolnám a Patagonia saját Nextec technológiáját is (stabil a teljesítménye, de később elmarad a GTX membránokétól – 3.000 g/m2/24h). Ez nem mondható el a Gore-Tex XCR és a hagyományos Gore-Tex laminátumokról, melyeknek megfelelő relatív páratartalomra van szüksége a maximális teljesítmény leadáshoz. Ez számokban kifejezve annyit tesz, hogy a hagyományos GTX (ebben a kontextusban tényleg a klaszzikus Gore-Tex, melynek ma a Performance Shell-ek felelnek meg a legjobban) 3.200 g/m2/24h értéket tud (GTX XCR és a Pro Shell-ek 3.800 g/m2/24h; RET~3,5), melyre fokozatosan jut el a relatív páratartalom növekedésével (alapértéke átlagos 1.500 g/m2/24h). A GTX optimuma a száraz és hideg külső viszonyok között van, viszont itt felmerül az „esőkabát szárazban” kérdés, persze jogosan. Hasonlóan viselkednek a hidrofillikus membránok is, persze produkált értékeik elmaradnak az ePTFE technológiáktól. Néhány példa: Dermizax (például Spyder síkabátoknál alkalmazott anyag) és Marmot Membrain 3.000 g/m2/24h; Lowe Alpin Triple Point 2.300 g/m2/24h; MHW Conduit és Columbia OmniTech Titanium 2.000 g/m2/24h vagy az alatt (OmniTech Titanium).

A harmadik fontos szempont a membránokhoz laminált anyagok milyensége. Olyannyira jelentős ez a kérdés, hogy az egyes laminált anyagok között ugyanolyan membránnal akár két-, háromszoros árbeli különbség is lehet (például GTX Paclite és GTX Proshell). Nem véletlenül. Az erősebb (magasabb denier számú) anyagok sokkal ellenállóbbak, nehezebben szereznek az anyag szerkezetét érintő sérüléseket, melyek mind a membránokat veszélyeztetik. A külső anyagok esetében az ilyen mikro-sérülések a DWR (Durable Water Repellent – egy vízlepergő felszínkezelési mód) kopásával karöltve egy idő után lerontják a laminátum teljesítményét. Ráadásul elsősorban a külső anyagok határozzák meg egy héj használati körét (például a legjellegzetesebbek a mászó tevékenységeknél a különféle softshell külső anyagok). A külső anyagok és a bélések milyenségétől függ a teljes laminátum lélegzőképessége is (tipikus példa a háromrétegű Performance Shell (RET~8) és a háromrétegű Pro Shell (RET~3,5) közötti különbség). Itt az extrém példát a speciális feladatokra kialakított hibrid-kabátok jelentik, melyek gyakran két-három különféle laminátum összetett konstrukciójából állnak össze (mozgó részek softshell, kopó részek hardshell). A nem mindegy a dologban az, hogy az általunk végzett tevékenység mekkora mértékben fogja megviselni az anyagokat (ebbe a szakszerűtlen impregnálást is beleértem). A kérdés természetesen a bélésanyagok esetében is fennáll, persze itt mások a szempontok. A 3 rétegű laminátumok (például Proshell) esetében a külső anyag, a membrán és a bélés is össze van teljes felületén laminálva. Léteznek érdekes, bevonatszerű bélések is. Ezek az úgynevezett 2,5 rétegű laminátumok (például Paclite), ahol a belső fél réteg egy általában selymes és kopásálló bevonat a külső anyag és a membrán laminátumának belső oldalán. A 2 rétegű rendszerekben (például Performance Shell) a bélésanyag nincs oda laminálva a másik két elemhez, hanem egyszerűen szabadon hozzávarrták a két külső réteghez, persze hegesztett varratokkal.

Összegezve a dolgokat, a legjobb technikai hardshellek 20.000 mm, vagy még magasabb vízállóságot tudnak, mindamellett, hogy valódi lélegző-képességük (nem a katalógus adatok) 3.000 g/m2/24h feletti és természetesen egyenletesen képesek ezen tudásukat leadni. Tapasztalataim alapján 500-800 g/m2/24h mértékű eltérés már egyértelműen érezhető fokozott aktivitás közben. Ez RET értékben kifejezve körülbelül 0,5, vagyis fél érték eltérés már érezhető, főleg a nagyobb lélegzőképesség esetén (RET<6).