MAGAZIN: Kulacsok minden helyzetre

Testünk háromnegyede víz, így induljunk akár sétálni, akár túrázni, mászni, bringázni vagy futni, még rövid távon is szinte létfontosságú, hogy folyadék-utánpótlást vigyünk magunkkal. Ennek módja elsősorban stílusunktól és aktivitásunktól függ. Másodsorban azonban érdemes figyelembe venni néhány dolgot, amelyekről szeretnék kicsit többet is elmondani.

A kulacsok legfontosabb használati tulajdonsága, a méret. A leggyakoribb kulacsok szabványos ötszáz, hatszáz, ezer és ezerötszáz milliliter térfogatúak. Persze vannak ezektől eltérő kulacsok is, általában kisebb méretekben, hiszen egy-egy rövid kocogáshoz nem ritkán kétszáz milliliter méretű (gyakorta kézfejre, vagy övre applikálható) ivóalkalmatosságok is piacra kerülnek. Logikusan minél rövidebb útra indulunk, annál kisebb palack kell. Ugyanez igaz az aktivitás intenzitására, vagyis, minél kisebb az aktivitás mértéke, annál kisebb az egységnyi időre jutó vízigény és így a kulacsmérettel szembeni elvárás. Persze ez csak iránymutatás, általánosságban azonban az összes ivóvíz-szállító alkalmatosságra igaz (ideértve a vizestasakokat is). Például a hetvenes zsákhoz két másfeles kulacs dukál, a harmincashoz két literes, az övtáskákhoz meg felesek (naná :D).

Sokan nagyon fontosnak tartják a kulacsok anyagát (így mi is), de annak túlmisztifikálása előtt érdemes egy annál sokkal fontosabb praktikus szempontot, mégpedig a kulacs száját és az azt záró kupakot górcső alá venni. Miért fontos ez? A nagyobb szájú kulacsot sokkal könnyebb tisztán tartani (ám nehezebb hozzá szívócsövet találni), a még szélesebb nyílás pedig még egyes víztisztító berendezésekhez (például a sokat emlegetett SteriPen) is elvárás. A kupakot is érdemes szemügyre venni. Általában két alaptípust különböztetünk meg. A gyorszáras és a csavaros típust. Előbbi elsősorban a futáshoz és kerékpározáshoz való, ahol az instant elérhetőség primer szempont. Utóbbi minden máshoz tökéletes. A lényeg, hogy a csavaros változatra szinte minden esetben rögzíthető a karabiner. Melynek gyakorlati haszna inkább nyitási segédeszközként, mint rögzítőként ismert.

Persze az anyag sem mindegy. Ez befolyásolja a kulacs tartósságát, tömegét, árát, reciklálhatóságát és hőtartóképességét egyaránt. A klasszikus kulacsok fémből (főként alumíniumból, kevésbé rozsdamentes acélból) készülnek. Az alumínium előnye a kis tömeg, a relatíve kicsi szag- és íztartó faktor (ez azt jelenti, hogy a korábbi tartalom íze és szaga általában ritkán észlelhető számottevő mértékben a következő töltet esetében). Bár én ennek ellenére a fémkulacsokban inkább csak tiszta vizet hordok. Hátránya, hogy ezeket a tulajdonságait rendszerint csak valamilyen kopoliészter belső bevonat segítségével tartja, így ezek közül csak a BPA mentes változatok a megfelelőek. A nemesacél hasonló tulajdonsággal bír, kivéve a nagyobb tömeget (ám cserébe némileg strapabíróbbak). Közös hátrányuk a nem átlátszó mivoltuk, így nehéz megbecsülni a bennük lévő folyadék mennyiségét. Napjainkra egyre divatosabbak a különféle műanyag alapanyagú kulacsok (ide értve a vizestasakokat) is. Ezek között a legelterjedtebbek az LDPE (recycle-4), a HDPE (recycle-2), a polipropilén (recycle-5) és a polikarbonát (ritkábbak a kopoliészterek). Általános tulajdonságuk a kicsi tömeg. Ráadásul elviekben (ez nem mindig tükröződik a bolti árakban) a gyártásuk is olcsó. Az LDPE (kis sűrűségű polietilén) puhább, így jobban viseli az ütéseket, de könnyen lyukad. Futóknak tervezett kézikulacsok általános alapanyaga. A HDPE (nagy sűrűségű polietilén) erősebb, ám így nehezebb (ez is képes kilyukadni, bár ehhez azért komoly behatás kell). A polipropilén a személyes kedvencem, mert nagyon könnyű tömege mellett erősen strapabíró, bár ez is képes léket kapni, ám cserébe sokkal kevésbé reped, mint a polikarbonát. Még valami: nem annyira forróital párti alapanyag, de a mosogatógépet még éppen elbírja. Sajnos, mint ahogyan azt az eVent esetében is tapasztalhattuk, a célra legmegfelelőbb alapanyag rendszerint nem a környezettudatosság szobra. Így van ez itt is, hiszen a legfontosabb szempontokat (kis tömeg strapabírás, folyadékszint láthatósága, olcsó gyártási folyamat) magába foglaló alapanyag a polikarbonát. Nagyon nagy hátránya praktikai előnye is egyben, hiszen tartósságát egy BPA (biszfenol-A) nevű adaléknak köszönheti, melynek újrafelhasználhatósága napjainkban még erősen aggályos (akárcsak a Gore-Tex és az eVent alapanyagául szolgáló ePTFE esetében).

A vizestasakok nagyon praktikus dolgok. Nem kell azonban őket sem túlmisztifikálni. Egyrészt az „air-hátas” táskák kivételével sajnos a hátunk felől érkező testmeleg felmelegítheti (főleg a nagyobb folyadékigényű meleg klimatikus körülmények között) a folyadékot, másrészt igazán csak annak érik meg a komoly befektetést (és praktikai hendikepet, mint a folyadékszint nem ismerete, vagy a tölthetőségi és kezelési nehézségek) akinek nincs lehetősége megállni és egyben mindkét keze szabad kell maradjon (például terepfutók és gyalogos katonák, esetleg bringások, de főleg motorosok, akiknek ez kötelező jellegű eszköz). Figyeljünk a táskánk kompatibilitására is, hiszen nem minden táska alkalmas az ezekkel való munkára.

Beszéljünk kicsit a kulacsok fenntarthatóságáról. Bár nagyon jól teljesítenek, ne válasszunk polikarbonát kulacsot. Amennyiben már van, vigyázzunk rá, hogy nem menjen tönkre. Ne dobáljuk, mert életciklusa végével nem forgatható vissza a piaci körforgásba. Jobb, sokkal jobb megoldás, ha valamilyen újrafelhasználható anyagból készült kulacsot választunk. Ezek közül szerencsére minden aktivitáshoz megtalálhatjuk a megfelelőt. Ám ez nem az egyetlen megoldás. A legnagyobb lépést akkor tesszük, amikor nem a recycling, hanem az upcycling jegyében járunk el. A millió-féle üdítős és ásványvizes palack között szinte biztosan megtaláljunk a megfelelő méretű és formájú PET-palackot. Így megspóroljuk a vásárlási költséget és az újrahasznosítási és gyártási energiabefektetést is. Ráadásul ezeket kedvünkre strapálhatjuk, hiszen szinte ingyen vannak a kulacsokhoz képest, és bármikor hozzáférhetőek (akár az éjjel-nappali boltokban is). Nem is beszélve az öko-lábnyomról...

Verdikt: Nekem szinte mindenféle van, és mindet másért szeretem. Bár kicsit furcsán, amolyan keleti blokkosan hat, de szeretem a PET palackokat is, mert jó érzés tudni, hogy még a recycle-t is meg lehet spórolni. A fémek szépek és stílusosak, de nagyon macerásak (főleg karbantartási szempontból). A „tevepúpok” meg nem érik meg mindenkinek, de akinek igen, annak nagyon. Utolsó jó tanács: a legspeciálisabb formájú (igen lapos) és tartalmú kulacsot se felejtsük otthon! :D

MAGAZIN: Az aktív élethez tervezett napszemüvegekről...

A Homo sapiens vizuális típusú érzékeléssel ellátott csoportba tartozik. A rend kedvéért van több csoport is, például nazális (mondjuk a kutyák) és audiális (például baglyok). Természetesen ezek nem szigorúan határolt csoportok, így köztük nagyfokú átjárhatóságot tapasztalhatunk. Ezeket a csoportokat az adott biológiai csoportra jellemző legfejlettebb érzék alapján képezhetjük. Mondjuk, azt nem tudom, hogy ezek alapján hová tehető mondjuk egy sommelier… :D A viccet félretéve az embernek tehát vigyáznia kell a szeme világára, mert ez érzékelésének elsődleges eszköze. Számtalan ősi kultúrában megtalálhatóak a szemet az elemektől védő arcra, vagy az elé applikálható eszközök. Ezek jelentősége nem vonható kétségbe. Mára számtalan féle-fajta napszemüveggel védhetjük látásunk épségét. Ennyit fejlődött azóta a technika. A következőkben abban szeretnénk segíteni, hogy amikor napszemüveget vesztek, tudjátok mi van a címkére írva, mert ugye címke nélküli napszemüveget azért senki sem vesz remélhetőleg…

A napszemüveg tulajdonságait szinte mindenki ismeri, viszont az azok közötti különbségeket csak kevesen látják át a fontosságának megfelelő mértékben. Az eszköz legfontosabb tulajdonságai a következők: a lencse alapanyaga, a lencse bevonata, a lencse konstrukciója, a lencse színe, a keret anyaga, a keret konstrukciója, valamint egyéb kiegészítő lehetőségek. Itt kell leszögeznem, hogy itt napszemüvegekről beszélek, szóval az UV-szűrés itt nem extra, hanem kötelező alap.

A napszemüveg-lencse anyagok száma megszaporodott az évek során. Mára a klasszikus üveg lencsék mellett elterjedtek az akril, a polikarbonát és a legjobb, az úgynevezett NXT-típusú poliuretán lencsék. Általánosságban elmondható, hogy az optikai tisztaság, a behatásokkal szembeni ellenálló képesség (törés-és karctűrés), a flexibilitás, az ár és végtére is a grammhuszároknak a tömeg a legfontosabb lencseismérvek. Az üveg kiváló optikai tisztaságú és karcálló képességű, de törékeny és relatíve nehéz, mindemellett bármilyen üvegből készített lencse szűri valamilyen mértékben az UV sugárzást, de ez magában általában nem elég. Az akril a legolcsóbb, de ezért a torzítással, könnyen karcolódással kell fizetni (gyakorlatilag nem is igazán való komolyabb magashegyi környezetbe). A polikarbonát optikailag megfelelően tiszta, a legtöbb kiképzés mellett nem torzít, könnyű, megfizethető és jól bírja a mechanikus terhelést (kvázi ütésálló), de sajnos mindemellett rossz karctűrő. A legjobb outdoor szemüvegek alapanyaga az NXT típusú poliuretán. Erősen karctűrő és ütésálló, optikailag rendkívül tiszta, valamint flexibilis, csakhogy mint minden jó dolog, bizony drága.

Az outdoor sportokban nagyon fontos, hogy milyen bevonattal látták el a (lehetőleg NXT anyagú) lencsét. A legjobbak itt is multilayer típusok, vagyis a karcvédő bevonat mellett vízlepergető és párataszító rétegeket is kapnak. Ezek értelemszerűen fontosak egy magashegyi napszemüveg esetében.

A konstrukcióban a gyártástechnológia a meghatározó. A hajlításos alapú eljárással készített lencsék gyorsabban elkészíthetők, de kevésbé tiszták optikailag (kevés, igen drága kivétellel), az injekciós technológiával gyártott darabok, pedig optikailag rendkívül tiszták, így minőségük is kiváló (persze az áruk is).

A lencse színe a látott kép valósághűsége szempontjából fontos (vagy sem). A sötétség mértéke azonban igencsak számít, ugyanis itt válik el, hogy mennyi látható fény éri a retinát a lencsén keresztül. A rózsás árnyalatok szórt fényben (ködös-felhős hegyi napok) is éles képet adnak vissza, míg a zöld, barna és szürke lencsék a szikrázó napsütéshez a legjobbak, a borostyán jellegűek pedig még a leggyengébb, pirkadati és alkonyati fényviszonyok között is szinte tökéletes éleslátást tesznek lehetővé. Minden típushoz vannak tükrös jellegű színváltozatok is, melyek még több beérkező fényt vernek vissza. A legjobb általános magashegyi (úgynevezett allmountain) lencsék tükrös felületű szürke darabok, míg a síeléshez és snowboardhoz a szintén tükrös rózsaszínes árnyalatok kedveznek.

A napszemüveg-lencsék meghatározó mértékegysége a VLT (vagyis Visible Light Transmission), a látható fénytartomány továbbító képesség. A többcélú napszemüvegek esetében ez 15-25%, míg a komolyabb gleccserszemüvegeknél 5-10%. Értelemszerűen a kisebb százalék sötétebb lencsét eredményez. A legjobb magyar mászók a profibb hegesztőszemüvegekre esküsznek (Szücsi is, és ha jól tudom Erőss Zsolt is). Egyrészt jó áron kapnak nagyfokú mechanikus és fényvédelmet, másrészt a legtöbb ilyenben cserélhetők az üveglencsék, így igazítva a külső fényviszonyokhoz az eszközt. Nekem nincsenek tapasztalataim a hegesztőszemüvegekkel kapcsolatban, de amint hozzájutok egyhez, beméretem és megírom. Az mondjuk biztos, hogy még a napba is lehet velük nézni, csak azt nem tudom, hogy eközben mennyi UV-t engednek át. Remélem kiderül…

Aki sokat látogat vizes környezetbe, annak mindenképpen érdemes törődnie a lencse polarizáltságával is, melynek lényege, hogy a vízfelületeken létrejövő erős napfény-tükröződés kiszűrése a polarizációs filter-bevonat segítségével. A drágább polarizációk lamináltak, míg az olcsóbbak filmszerűek. A hó nagy albedója miatt ez a magashegyi környezetben is meggondolandó extra. A polarizációt a szűrés aránya (polarizáltság mértéke) méri a VLT-hez hasonlatos értékkel.

A keret anyaga a magashegyen nem lehet más, csakis nylon, mégpedig a jobb fajtából. A fém kerülendő a nagyobb hidegekben történő fagyási kockázat és a kis tartósság miatt (megintcsak a tömeg is szempont, legfőképpen az orrnyeregnek). A többi gagyi műanyag meg maradjon a boltok polcain. A csuklós pántok mindenképpen a keret anyagából álljanak, ne legyenek külön külső alkatrészek. A legjobbak a nagy szilárdságú ezüst-nikkel darabok, melyeket előre a keret nylon anyagába fröccsöntenek.

A kiegészítő lehetőségek között érdemes a nyakpántokkal kezdeni. A leejtett napszemüveg megsérülhet, sziklán meg egyenesen megsemmisülhet, szóval használjunk hozzá nyakba akasztható pántot, lehetőleg olyat, mellyel a fejre is lehet szorítani a cuccot. A keretek közül részesítsük előnyben a tapadó orr és fülfelülettel ellátott példányokat, mert a verejtéken könnyen lecsúszhatnak a sima műanyag keretek.

A forma sajnos mindenkinél máshogy jó, így csupán egyetlen tanácsot tudok adni: minél naposabb, havasabb és jegesebb környezetbe törekszünk, annál inkább zárjon az a szemüveg az arcig, mert a legkisebb beszűrődő (akár a keret körül is) fény is komoly károsodást okozhat hosszabb távon. Természetesen ez a vízre is ugyanilyen fokozottan igaz.

A márkák tekintetében nincs útmutatásom, bár az igaz, hogy a legtöbben a Julbo-t dicsérik. Nekem is ez jött be…

Jó tanács: Elvileg a szemüveg UV-szűrő képességét az optikákban be lehet méretni…

Verdikt: Szerintem a hegyek közé vegyünk polarizált, szürkeárnyalatú, tükrös, multilayer NXT lencsével ellátott, nylon keretes szemüveget. Legyen hozzá nyakpánt és kemény védőtok, valamint speciális törlőkendő, mert egy ilyen napszemüveg bizony drága lesz. Azonban itt tényleg ne sajnáljuk a pénzt, mert az első kötőhártya-gyulladás után úgyis vennünk kell egyet. Még feljebb meg egy ugyanilyen, de 10% VLT alatti gleccserszemüveget kötelező vinni, mindenféle teljesen záró arctoldatokkal együtt, bár az igaz, hogy a legtöbb helyre (átlagos hegyi trekkingek) bármilyen szertifikált UV szűrős, jól takaró szabású napszemüveg is elfogadható megoldást jelent.