MAGAZIN: Egy kicsit a túrabotokról...

Sokat kaptam már hideget-meleget a fejemre a széles ismerőskörből, ami miatt sosem felejtem el megemlíteni, hogy a túrabot kötelező az általam ajánlott felszerelések mindegyikében, még a legultralájtabbakban is...

Azon egyszer sem gondolkodtam el, hogy miért vannak nálam túrabotjaim, de amikor véletlenül elfelejtettem egy túrára elvinni, bizony szitkozódtam eleget. Miért is? Kezdjük azzal, hogy mire jók a túrabotok.

Sokkal stabilabb mozgássort tesznek lehetővé. Aki rutinosan használja őket, annak szinte négy lába van. Komolyan, ez nem vicc, főleg gyors haladáskor, nagyobb sziklás terepen, vagy patak- és folyó-átkelésnél, netán instabil textúrájú felszíneknél (sár, murva, törmeléklejtő...stb.). Ennek oka a hegyes kialakításban rejlik, melyekkel flexibilis talajfogást tudunk elérni, relatíve kis megcsúszási faktor mellett. Ráadásul a fogáspontok flexibilitása mellett csavarodási engedékenységgel számolhatunk (az egy döféspontból fakadó axiális irányú csavarodás okán), mely csuklóink helyes használata esetén óriási talajfogási biztonságérzetet adhat és ad is. Ad kettő, kaptatás esetén az előre vitt húzópontokon keresztül átvitt karerővel nagyban csökkenthető a lábak terhelése, így egyel több szabadtényezőnk lesz erőnk beosztására. A következő, egyáltalán nem elhanyagolható szempont a túrabotok tehermentesítési képességében rejlik, melyet elsősorban ereszkedés közben érezni. Természetesen a hátat húzó teher tömegének függvényében egyre nagyobb szükség van a botok nyújtotta tömegközéppont eltolodásban rejlő lehetőségek kihasználására. Értem ezalatt azt, hogy az előrébb tolt alátámasztási helyzetnek köszönhetően a hátizsák okán a természetes állapottól hátrébb tolódott súlypont gyakorlatilag csak túrabotokkal kompenzálható ki. A másodlagos tulajdonságok sorolásának csak a képzelet szab határt, de gondoljunk csak a törött végtagok sínbetételére, vagy a menedéképítésre, netán nézetelétérések rendezésére kicsit alternatív, de stílusos hegyi módon (túrabotos önvédelem :D).

Most következzenek a túrabotok típusai. Név-értelemszerűen felsorolva: rezgéscsillapított és klasszikus, valamint ezek teleszkópos és szolíd változatai és az úgynevezett féltípusok, mint például a nordic botok, melyek amolyan félutas megoldások a túra- és a sífutó botok között (kis túlzással). Az anyagválasztási lehetőségek a tömegszempont okán gyérek. Két lehetőség fedi le a piac 99%-át, mégpedig a 7075-ös aluminium és a különféle fedésszövetű szénszálas struktúrák. Előbbiek olcsóbbak ám nehezebbek, általános darabtömegük negyed kiló körül mozog. Ennél darabonként jelentős különbséggel, olyan 180 gramm tájékán vannak a szénszálas változatok. Itt jegyezném meg, hogy bár praktikátlan (és ez a közhiedelem ellenére nem sajátja az ultralight technológiáknak) a karbon botokra gyakrabban jellemző a egy darabból készített, klasszikus (karbon és klasszikus, hmmm...) design. Itt nem gyakori, de nem is egyedi a 180 gramm alatti tömeg...

A típusok után egy kis túrabot-anatómia. Minden túrabotnak három biztos része van. A hegy, a test és a markolat. A hegy általában karbid, vagy valamilyen kopásálló fémötvözet (a hibridbotoknál jellemzőek a különféle gumitappancsok). Közvetlen felettük van a tálca. Ez a felhasználástól függően sár- vagy hótálca (kosár). Leggyakrabban a gyári alapváltozatok valamilyen mindenre (semmire) jó köztesmegoldást adnak. Ezeket lehet ápgrédelni és illik is, nem nagy összeg, de specializálja a botok tartási képességeit a felhasználástól függően. Kerüljük a puha műanyagból készített menetű tálcákat, mert kikopnak és nincs többé tálcacsere...

A harmadik, talán a legfontosabb rész a markolat. Itt millió egy típus van az egyszerű fröccsöntött műanyagtól a puha, speciális habból préselt anatómiai markolatokon át a parafáig. Minél kényelmesebb, annál drágább, persze. Ezt csak a sok pusztakezes használatnál érdemes figyelni. Kesztyűben gyakorlatilag gancegál...

Csak a teleszkópos botoknál beszélhetünk a zárási mechanizmusokról. A csavarzáras típusok a legelterjedtebbek, mint azt már korábban említettem ezek kis ápolás és odafigyelés mellett optimális választások (figyeljünk a zárkenésre és a dillatációs jelenségekre a meghibásodás, vagy a megszorulás elkerülése érdekében). Más típusok közül a csapfej-záras megoldások a legelterjededtebbek, ahol egy asszimetrikus monotengelyes csap, jellemzően félfordulatnyi meghúzásával lehet az adott állásban rögzteni a szegmenst (leginkább a biciklinyereg rögzítéséhez hasonlít, de ne egészen úgy képzeljük el, mert ennek az axiálist metsző a locktengelye és nem csak simán merőleges arra). Ezek gyakorta könnyebbek, de élettartamuk jellemzően rövidebb, a csaptengely általában nem túl tartós anyagválasztása okán.

A túrabotok mérete általánosságban nem éri el a 150 centimétert, összecsukva pedig nem kevesebb mint 60 centiméter a jellemző hossz. A beállításuk egyszerű szabályt követ. Lejtőirányba hosszítsunk, emelkőirányba rövidítsünk, függetlenül a lejtőirányra mutatott útvonalunktól (merőleges, vagy párhuzamos). Értem ezalatt azt, hogy lejtőnek arccal mindkét botot rövidítsük, háttal hosszítsuk. Ezek mellett lejtőnek vállal rövidítsünk rézsün haladáskor.

Verdikt: Remélem sikerült minden fontos infót összeszednem. Amennyiben kérdés merülne fel, keressetek fel (gearmag.info@gmail.com) bátran. Még egy megjegyzés: Itt is érdemes egyszer jó minőséget választani (Leki, Gabel szintje) mert ez is évekre szól, akárcsak a bakancs.

MAGAZIN: Kulacsok minden helyzetre

Testünk háromnegyede víz, így induljunk akár sétálni, akár túrázni, mászni, bringázni vagy futni, még rövid távon is szinte létfontosságú, hogy folyadék-utánpótlást vigyünk magunkkal. Ennek módja elsősorban stílusunktól és aktivitásunktól függ. Másodsorban azonban érdemes figyelembe venni néhány dolgot, amelyekről szeretnék kicsit többet is elmondani.

A kulacsok legfontosabb használati tulajdonsága, a méret. A leggyakoribb kulacsok szabványos ötszáz, hatszáz, ezer és ezerötszáz milliliter térfogatúak. Persze vannak ezektől eltérő kulacsok is, általában kisebb méretekben, hiszen egy-egy rövid kocogáshoz nem ritkán kétszáz milliliter méretű (gyakorta kézfejre, vagy övre applikálható) ivóalkalmatosságok is piacra kerülnek. Logikusan minél rövidebb útra indulunk, annál kisebb palack kell. Ugyanez igaz az aktivitás intenzitására, vagyis, minél kisebb az aktivitás mértéke, annál kisebb az egységnyi időre jutó vízigény és így a kulacsmérettel szembeni elvárás. Persze ez csak iránymutatás, általánosságban azonban az összes ivóvíz-szállító alkalmatosságra igaz (ideértve a vizestasakokat is). Például a hetvenes zsákhoz két másfeles kulacs dukál, a harmincashoz két literes, az övtáskákhoz meg felesek (naná :D).

Sokan nagyon fontosnak tartják a kulacsok anyagát (így mi is), de annak túlmisztifikálása előtt érdemes egy annál sokkal fontosabb praktikus szempontot, mégpedig a kulacs száját és az azt záró kupakot górcső alá venni. Miért fontos ez? A nagyobb szájú kulacsot sokkal könnyebb tisztán tartani (ám nehezebb hozzá szívócsövet találni), a még szélesebb nyílás pedig még egyes víztisztító berendezésekhez (például a sokat emlegetett SteriPen) is elvárás. A kupakot is érdemes szemügyre venni. Általában két alaptípust különböztetünk meg. A gyorszáras és a csavaros típust. Előbbi elsősorban a futáshoz és kerékpározáshoz való, ahol az instant elérhetőség primer szempont. Utóbbi minden máshoz tökéletes. A lényeg, hogy a csavaros változatra szinte minden esetben rögzíthető a karabiner. Melynek gyakorlati haszna inkább nyitási segédeszközként, mint rögzítőként ismert.

Persze az anyag sem mindegy. Ez befolyásolja a kulacs tartósságát, tömegét, árát, reciklálhatóságát és hőtartóképességét egyaránt. A klasszikus kulacsok fémből (főként alumíniumból, kevésbé rozsdamentes acélból) készülnek. Az alumínium előnye a kis tömeg, a relatíve kicsi szag- és íztartó faktor (ez azt jelenti, hogy a korábbi tartalom íze és szaga általában ritkán észlelhető számottevő mértékben a következő töltet esetében). Bár én ennek ellenére a fémkulacsokban inkább csak tiszta vizet hordok. Hátránya, hogy ezeket a tulajdonságait rendszerint csak valamilyen kopoliészter belső bevonat segítségével tartja, így ezek közül csak a BPA mentes változatok a megfelelőek. A nemesacél hasonló tulajdonsággal bír, kivéve a nagyobb tömeget (ám cserébe némileg strapabíróbbak). Közös hátrányuk a nem átlátszó mivoltuk, így nehéz megbecsülni a bennük lévő folyadék mennyiségét. Napjainkra egyre divatosabbak a különféle műanyag alapanyagú kulacsok (ide értve a vizestasakokat) is. Ezek között a legelterjedtebbek az LDPE (recycle-4), a HDPE (recycle-2), a polipropilén (recycle-5) és a polikarbonát (ritkábbak a kopoliészterek). Általános tulajdonságuk a kicsi tömeg. Ráadásul elviekben (ez nem mindig tükröződik a bolti árakban) a gyártásuk is olcsó. Az LDPE (kis sűrűségű polietilén) puhább, így jobban viseli az ütéseket, de könnyen lyukad. Futóknak tervezett kézikulacsok általános alapanyaga. A HDPE (nagy sűrűségű polietilén) erősebb, ám így nehezebb (ez is képes kilyukadni, bár ehhez azért komoly behatás kell). A polipropilén a személyes kedvencem, mert nagyon könnyű tömege mellett erősen strapabíró, bár ez is képes léket kapni, ám cserébe sokkal kevésbé reped, mint a polikarbonát. Még valami: nem annyira forróital párti alapanyag, de a mosogatógépet még éppen elbírja. Sajnos, mint ahogyan azt az eVent esetében is tapasztalhattuk, a célra legmegfelelőbb alapanyag rendszerint nem a környezettudatosság szobra. Így van ez itt is, hiszen a legfontosabb szempontokat (kis tömeg strapabírás, folyadékszint láthatósága, olcsó gyártási folyamat) magába foglaló alapanyag a polikarbonát. Nagyon nagy hátránya praktikai előnye is egyben, hiszen tartósságát egy BPA (biszfenol-A) nevű adaléknak köszönheti, melynek újrafelhasználhatósága napjainkban még erősen aggályos (akárcsak a Gore-Tex és az eVent alapanyagául szolgáló ePTFE esetében).

A vizestasakok nagyon praktikus dolgok. Nem kell azonban őket sem túlmisztifikálni. Egyrészt az „air-hátas” táskák kivételével sajnos a hátunk felől érkező testmeleg felmelegítheti (főleg a nagyobb folyadékigényű meleg klimatikus körülmények között) a folyadékot, másrészt igazán csak annak érik meg a komoly befektetést (és praktikai hendikepet, mint a folyadékszint nem ismerete, vagy a tölthetőségi és kezelési nehézségek) akinek nincs lehetősége megállni és egyben mindkét keze szabad kell maradjon (például terepfutók és gyalogos katonák, esetleg bringások, de főleg motorosok, akiknek ez kötelező jellegű eszköz). Figyeljünk a táskánk kompatibilitására is, hiszen nem minden táska alkalmas az ezekkel való munkára.

Beszéljünk kicsit a kulacsok fenntarthatóságáról. Bár nagyon jól teljesítenek, ne válasszunk polikarbonát kulacsot. Amennyiben már van, vigyázzunk rá, hogy nem menjen tönkre. Ne dobáljuk, mert életciklusa végével nem forgatható vissza a piaci körforgásba. Jobb, sokkal jobb megoldás, ha valamilyen újrafelhasználható anyagból készült kulacsot választunk. Ezek közül szerencsére minden aktivitáshoz megtalálhatjuk a megfelelőt. Ám ez nem az egyetlen megoldás. A legnagyobb lépést akkor tesszük, amikor nem a recycling, hanem az upcycling jegyében járunk el. A millió-féle üdítős és ásványvizes palack között szinte biztosan megtaláljunk a megfelelő méretű és formájú PET-palackot. Így megspóroljuk a vásárlási költséget és az újrahasznosítási és gyártási energiabefektetést is. Ráadásul ezeket kedvünkre strapálhatjuk, hiszen szinte ingyen vannak a kulacsokhoz képest, és bármikor hozzáférhetőek (akár az éjjel-nappali boltokban is). Nem is beszélve az öko-lábnyomról...

Verdikt: Nekem szinte mindenféle van, és mindet másért szeretem. Bár kicsit furcsán, amolyan keleti blokkosan hat, de szeretem a PET palackokat is, mert jó érzés tudni, hogy még a recycle-t is meg lehet spórolni. A fémek szépek és stílusosak, de nagyon macerásak (főleg karbantartási szempontból). A „tevepúpok” meg nem érik meg mindenkinek, de akinek igen, annak nagyon. Utolsó jó tanács: a legspeciálisabb formájú (igen lapos) és tartalmú kulacsot se felejtsük otthon! :D