MAGAZIN: Egy kicsit a túrabotokról...

Sokat kaptam már hideget-meleget a fejemre a széles ismerőskörből, ami miatt sosem felejtem el megemlíteni, hogy a túrabot kötelező az általam ajánlott felszerelések mindegyikében, még a legultralájtabbakban is...

Azon egyszer sem gondolkodtam el, hogy miért vannak nálam túrabotjaim, de amikor véletlenül elfelejtettem egy túrára elvinni, bizony szitkozódtam eleget. Miért is? Kezdjük azzal, hogy mire jók a túrabotok.

Sokkal stabilabb mozgássort tesznek lehetővé. Aki rutinosan használja őket, annak szinte négy lába van. Komolyan, ez nem vicc, főleg gyors haladáskor, nagyobb sziklás terepen, vagy patak- és folyó-átkelésnél, netán instabil textúrájú felszíneknél (sár, murva, törmeléklejtő...stb.). Ennek oka a hegyes kialakításban rejlik, melyekkel flexibilis talajfogást tudunk elérni, relatíve kis megcsúszási faktor mellett. Ráadásul a fogáspontok flexibilitása mellett csavarodási engedékenységgel számolhatunk (az egy döféspontból fakadó axiális irányú csavarodás okán), mely csuklóink helyes használata esetén óriási talajfogási biztonságérzetet adhat és ad is. Ad kettő, kaptatás esetén az előre vitt húzópontokon keresztül átvitt karerővel nagyban csökkenthető a lábak terhelése, így egyel több szabadtényezőnk lesz erőnk beosztására. A következő, egyáltalán nem elhanyagolható szempont a túrabotok tehermentesítési képességében rejlik, melyet elsősorban ereszkedés közben érezni. Természetesen a hátat húzó teher tömegének függvényében egyre nagyobb szükség van a botok nyújtotta tömegközéppont eltolodásban rejlő lehetőségek kihasználására. Értem ezalatt azt, hogy az előrébb tolt alátámasztási helyzetnek köszönhetően a hátizsák okán a természetes állapottól hátrébb tolódott súlypont gyakorlatilag csak túrabotokkal kompenzálható ki. A másodlagos tulajdonságok sorolásának csak a képzelet szab határt, de gondoljunk csak a törött végtagok sínbetételére, vagy a menedéképítésre, netán nézetelétérések rendezésére kicsit alternatív, de stílusos hegyi módon (túrabotos önvédelem :D).

Most következzenek a túrabotok típusai. Név-értelemszerűen felsorolva: rezgéscsillapított és klasszikus, valamint ezek teleszkópos és szolíd változatai és az úgynevezett féltípusok, mint például a nordic botok, melyek amolyan félutas megoldások a túra- és a sífutó botok között (kis túlzással). Az anyagválasztási lehetőségek a tömegszempont okán gyérek. Két lehetőség fedi le a piac 99%-át, mégpedig a 7075-ös aluminium és a különféle fedésszövetű szénszálas struktúrák. Előbbiek olcsóbbak ám nehezebbek, általános darabtömegük negyed kiló körül mozog. Ennél darabonként jelentős különbséggel, olyan 180 gramm tájékán vannak a szénszálas változatok. Itt jegyezném meg, hogy bár praktikátlan (és ez a közhiedelem ellenére nem sajátja az ultralight technológiáknak) a karbon botokra gyakrabban jellemző a egy darabból készített, klasszikus (karbon és klasszikus, hmmm...) design. Itt nem gyakori, de nem is egyedi a 180 gramm alatti tömeg...

A típusok után egy kis túrabot-anatómia. Minden túrabotnak három biztos része van. A hegy, a test és a markolat. A hegy általában karbid, vagy valamilyen kopásálló fémötvözet (a hibridbotoknál jellemzőek a különféle gumitappancsok). Közvetlen felettük van a tálca. Ez a felhasználástól függően sár- vagy hótálca (kosár). Leggyakrabban a gyári alapváltozatok valamilyen mindenre (semmire) jó köztesmegoldást adnak. Ezeket lehet ápgrédelni és illik is, nem nagy összeg, de specializálja a botok tartási képességeit a felhasználástól függően. Kerüljük a puha műanyagból készített menetű tálcákat, mert kikopnak és nincs többé tálcacsere...

A harmadik, talán a legfontosabb rész a markolat. Itt millió egy típus van az egyszerű fröccsöntött műanyagtól a puha, speciális habból préselt anatómiai markolatokon át a parafáig. Minél kényelmesebb, annál drágább, persze. Ezt csak a sok pusztakezes használatnál érdemes figyelni. Kesztyűben gyakorlatilag gancegál...

Csak a teleszkópos botoknál beszélhetünk a zárási mechanizmusokról. A csavarzáras típusok a legelterjedtebbek, mint azt már korábban említettem ezek kis ápolás és odafigyelés mellett optimális választások (figyeljünk a zárkenésre és a dillatációs jelenségekre a meghibásodás, vagy a megszorulás elkerülése érdekében). Más típusok közül a csapfej-záras megoldások a legelterjededtebbek, ahol egy asszimetrikus monotengelyes csap, jellemzően félfordulatnyi meghúzásával lehet az adott állásban rögzteni a szegmenst (leginkább a biciklinyereg rögzítéséhez hasonlít, de ne egészen úgy képzeljük el, mert ennek az axiálist metsző a locktengelye és nem csak simán merőleges arra). Ezek gyakorta könnyebbek, de élettartamuk jellemzően rövidebb, a csaptengely általában nem túl tartós anyagválasztása okán.

A túrabotok mérete általánosságban nem éri el a 150 centimétert, összecsukva pedig nem kevesebb mint 60 centiméter a jellemző hossz. A beállításuk egyszerű szabályt követ. Lejtőirányba hosszítsunk, emelkőirányba rövidítsünk, függetlenül a lejtőirányra mutatott útvonalunktól (merőleges, vagy párhuzamos). Értem ezalatt azt, hogy lejtőnek arccal mindkét botot rövidítsük, háttal hosszítsuk. Ezek mellett lejtőnek vállal rövidítsünk rézsün haladáskor.

Verdikt: Remélem sikerült minden fontos infót összeszednem. Amennyiben kérdés merülne fel, keressetek fel (gearmag.info@gmail.com) bátran. Még egy megjegyzés: Itt is érdemes egyszer jó minőséget választani (Leki, Gabel szintje) mert ez is évekre szól, akárcsak a bakancs.

TESZT: Gabel Mont Blanc

Mivel minden utamra a bakancsommal egy fontossági kategóriába sorolva csomagolom el őket, úgy gondolom ideje papírra (monitorra) vetni Gabel Mont Blanc túrabotjaimmal kapcsolatos tapasztalataimat.

Az “expert” kategóriába sorolt teleszkópos bot darabja 260 grammot nyom, mely nem is rossz egy 7075-ös aluminiumból készült, masszív (18/16/14 milliméter csőátmérő) túrabottól (még a szénszálas darabok is 180 gramm körül futnak). A teleszkópcsatok a legegyszerűbb, de relatíve érzékeny csavarmenetes szerkezetűek. Igazából addig nincs is gond, míg nem megy bele sár (ezt kerüljük, mert kikopik és tönkremehet). A másik jellegzetes probléma, mely minden csavarmenetes szerkezetnél előfordul, nemcsak a túrabotoknál, és főleg nem csak ennél a túrabotnál az a dillatációs megszorulás jelensége. Ebben az esetben a fent a hegyen (teszem azt egy lanovka tetőállomásán), a hűvösben összecsukott és normál erővel meghúzótt rögzítések a talpállomás néhány fokkal melegebb parkolójában (esetleg akár nyáron otthonig is) teljesen megszorulnak... Ennek egyik megoldása a laza rögzítés, de mégjobb ha ezt egy kis műszerolajjal történő ápolással is kiegészítjük (én öt év alatt egyszer sem kentem át a szerkezetet, de még mindig csak ritkán szorul és akkor is többnyire az én hibámból). A GearMag ilyenkor a markolattal felfelé szállítást javasolja, mely esetben nincs szükség meghúzásra. Ez persze csak a kompatibilis táskáknál lehetséges...

Nekem, mint az a képeken is látszik kék színben van. A túrabotokon nem igazán lényeges a szín és a mintázat, így ezen csak kedves részlet a stilizált Mont Blanc térképvázlat-minta. Érdemes azonban a nem becsúszó (tehát a legvastagabb) részekre fényvisszaverő ragasztószalagból csíkot-csíkokat ragasztani, így egyrészt éjszaka is könyebben megtalálható a bot, másrészt praktikus kiegészítő a táskán hordáskor is.

A bot második legfontosabb része a hegy (a túrabotok anatómiájáról a későbbiekben még lesz szó), mely ennél a botnál karbid. Nem a legkomolyabb, nekem az egyik öt év alatt teljesen, a másik valamilyen oknál fogva csak olyan félig kopott el. Ez az olaszos anyagválogatás eredménye lehet, de gyakorlatban egyáltalán nem érződik, mert a foglalat anyag is kellően erős. Csak esztétikai hiba.

A markolat sima fröccsöntött műanyag, mert ez a darab még a korábbi Mont Blanc verzió (az újhoz képest még ráadásul anatómiailag nem is teljesen formált). A pántja is sima heveder. Ezek nem hangzanak túl jól, de tökéletesen működnek. Nem törik, nem vágják a kezet, kényelmesek és igénytelenek.

Szállításkor a viszonylag kis tömeg mellett rövid zárt állapoti méret is kedvező (66 centiméter). Kihúzhatósága normálisnak mondható 145 centiméter, melynek jelentősége kevésbé a magas embereknél (én 190 centi vagyok és 130 centiméterre húzom ki, és eddig nem találkoztam 205 centis hegymászóval, de ki tudja), mintsem inkább a túrabot-támasztékos sátorkonstrukcióknál jelentős.

A szokásos multifunkciós, semmire sem igazán jó, de mégis mindenre oké tálcákkal adják. No comment, használatban nincs jelentősége, de az nem tetszett, hogy ha cserélni szeretnénk sajnos a műanyag menet elnyírodik, már viszonylag hamar. Így az új tálcákat nem lehet egykönnyen rögzíteni.

Verdikt: Amennyire kötelező, annyira igénytelen és használatban észrevétlen darabok ezek a Gabel Mont Blanc túrabotok. A korai darabok (mint a tesztpéldány is, mely 2004-es évjáratú) még nem voltak éppen olcsók, de áruk mára sem ment feljebb (7.990,- per darab), pedig sajnos szinte minden sokkal drágább lett a szegmensben azóta. Pont puritánságuk és az olasz termékektől (kis hiányosságoktól eltekintve) nem várt minőségük és strapabírásuk miatt olyan jók. Én elégedett vagyok vele, összeszoktunk, nem is kéne más, talán csak egy kicsit könnyebb Gabel Carbon Lite, de az is majd csak amikor ez tönkremegy. Kiváló darab. Szeretjük.