2010. szeptember 8., szerda

TESZT: Gabel Mont Blanc


Mivel minden utamra a bakancsommal egy fontossági kategóriába sorolva csomagolom el őket, úgy gondolom ideje papírra (monitorra) vetni Gabel Mont Blanc túrabotjaimmal kapcsolatos tapasztalataimat.

Az “expert” kategóriába sorolt teleszkópos bot darabja 260 grammot nyom, mely nem is rossz egy 7075-ös aluminiumból készült, masszív (18/16/14 milliméter csőátmérő) túrabottól (még a szénszálas darabok is 180 gramm körül futnak). A teleszkópcsatok a legegyszerűbb, de relatíve érzékeny csavarmenetes szerkezetűek. Igazából addig nincs is gond, míg nem megy bele sár (ezt kerüljük, mert kikopik és tönkremehet). A másik jellegzetes probléma, mely minden csavarmenetes szerkezetnél előfordul, nemcsak a túrabotoknál, és főleg nem csak ennél a túrabotnál az a dillatációs megszorulás jelensége. Ebben az esetben a fent a hegyen (teszem azt egy lanovka tetőállomásán), a hűvösben összecsukott és normál erővel meghúzótt rögzítések a talpállomás néhány fokkal melegebb parkolójában (esetleg akár nyáron otthonig is) teljesen megszorulnak... Ennek egyik megoldása a laza rögzítés, de mégjobb ha ezt egy kis műszerolajjal történő ápolással is kiegészítjük (én öt év alatt egyszer sem kentem át a szerkezetet, de még mindig csak ritkán szorul és akkor is többnyire az én hibámból). A GearMag ilyenkor a markolattal felfelé szállítást javasolja, mely esetben nincs szükség meghúzásra. Ez persze csak a kompatibilis táskáknál lehetséges...

Nekem, mint az a képeken is látszik kék színben van. A túrabotokon nem igazán lényeges a szín és a mintázat, így ezen csak kedves részlet a stilizált Mont Blanc térképvázlat-minta. Érdemes azonban a nem becsúszó (tehát a legvastagabb) részekre fényvisszaverő ragasztószalagból csíkot-csíkokat ragasztani, így egyrészt éjszaka is könyebben megtalálható a bot, másrészt praktikus kiegészítő a táskán hordáskor is.

A bot második legfontosabb része a hegy (a túrabotok anatómiájáról a későbbiekben még lesz szó), mely ennél a botnál karbid. Nem a legkomolyabb, nekem az egyik öt év alatt teljesen, a másik valamilyen oknál fogva csak olyan félig kopott el. Ez az olaszos anyagválogatás eredménye lehet, de gyakorlatban egyáltalán nem érződik, mert a foglalat anyag is kellően erős. Csak esztétikai hiba.

A markolat sima fröccsöntött műanyag, mert ez a darab még a korábbi Mont Blanc verzió (az újhoz képest még ráadásul anatómiailag nem is teljesen formált). A pántja is sima heveder. Ezek nem hangzanak túl jól, de tökéletesen működnek. Nem törik, nem vágják a kezet, kényelmesek és igénytelenek.

Szállításkor a viszonylag kis tömeg mellett rövid zárt állapoti méret is kedvező (66 centiméter). Kihúzhatósága normálisnak mondható 145 centiméter, melynek jelentősége kevésbé a magas embereknél (én 190 centi vagyok és 130 centiméterre húzom ki, és eddig nem találkoztam 205 centis hegymászóval, de ki tudja), mintsem inkább a túrabot-támasztékos sátorkonstrukcióknál jelentős.

A szokásos multifunkciós, semmire sem igazán jó, de mégis mindenre oké tálcákkal adják. No comment, használatban nincs jelentősége, de az nem tetszett, hogy ha cserélni szeretnénk sajnos a műanyag menet elnyírodik, már viszonylag hamar. Így az új tálcákat nem lehet egykönnyen rögzíteni.

Verdikt: Amennyire kötelező, annyira igénytelen és használatban észrevétlen darabok ezek a Gabel Mont Blanc túrabotok. A korai darabok (mint a tesztpéldány is, mely 2004-es évjáratú) még nem voltak éppen olcsók, de áruk mára sem ment feljebb (7.990,- per darab), pedig sajnos szinte minden sokkal drágább lett a szegmensben azóta. Pont puritánságuk és az olasz termékektől (kis hiányosságoktól eltekintve) nem várt minőségük és strapabírásuk miatt olyan jók. Én elégedett vagyok vele, összeszoktunk, nem is kéne más, talán csak egy kicsit könnyebb Gabel Carbon Lite, de az is majd csak amikor ez tönkremegy. Kiváló darab. Szeretjük.

2010. szeptember 6., hétfő

HEGYIGUNYHÓ-TESZT: Egy éjszakás kaland a Gyilkos-tónál



Lehet, jobb lenne, ha inkább anti-tesztnek nevezném az írást, vagy általános tájékoztató jellegét emelném ki. Nem is tudom. Az viszont elöljáróban is biztosra vehető az ismert mondás alapján, hogy aki „k***ának áll, ne csodálkozzon, ha megb****ák”! Vagyis hasonlóban lehet részünk Dobogókőn, Mátrafüreden, Lillafüreden, vagy más, hasonlóan frekventált helyen is, mint itt. Inkább arról lenne érdemes beszélni, hogy a természeti értékeket, hogyan lehetne kevesebb károsodással nagy célközönség számára elérhetővé tenni: valószínűleg szigorúbb szabályozással, és kevésbé „rossz gazdával”…

De jöjjön a sztori: Régóta terveztük a Gyilkos-tó és a Békás-szoros meglátogatását, hiszen kihagyhatatlan látványosságot kínál, utóbbi ráadásul sziklamászó helyként is egy különlegesség. Erdélyi tartózkodásunkat kihasználva, a Görgényi-havasok után át is ugrottunk egy éjszakára. Előtte a térképek és internet alapján igyekeztünk tájékozódni, hogy hol lehetne sátorozni (a vadkemping tilos!), vagy turistaszálláson megszállni, hogy a helyhez illően (így utólag ?!) lehessen időnket eltölteni. Végül a gyergyói EKÉtől kértünk telefonos segítséget, akik egy kempinget tudtak is mondani. 


Közeledve a helyhez kiderült, hogy a kemping (=infrastruktúra nélküli sátorozó hely) valóban kilométerekre van a tótól, így tovább mentünk, hiszen a térképen (ma kapható 2002-es DIMAP „A Gyilkos-tó és Békás-szoros környéke” 1:15000-es térképről van szó!) más is szerepelt… csakhogy a jelölt kempingek már nincsenek, sőt sok más is megváltozott azóta. Ezek közé tartozik a Cohárd menedékház is, melynek helyén hatalmas félbehagyott munkagödör éktelenkedik, látszólag a gazdasági válság eredményeként.


Mérlegelve szűk időkeretünket, és a látott kemping távolságát úgy döntöttünk, hogy a „turistaszálló” névre hallgató ***-os hotelhez tartozó bungalók egyikében éjszakázunk. 20 lej/fő/éj-ért elfogadhatónak tűnt, ráadásul egy éjszakát úgyis kibírunk benne. A retro-feelingre sajnos némi kosz már rakódott, a takarítás mellett pedig szellőztetés is ráfért volna a helyre. De ne rohanjunk ennyire előre…

Kihasználva a nap hátralevő részét, jöhetett egy Gyilkos-tó séta, ill. a hely szelleme, amit valami aggregátoros indián hakni próbált életre kelteni a micshús füstjében pácolódva. A kirakodóvásárból nem hiányozhattak a színes műanyag csacsik, a tóról pedig a csónakban hancúrozó, vizet csapkodó „civilizált” áradat. Körbenéztem, hátha megindul egy újabb csuszamlás a hegyről, de a természet türelmes a magunkfajtával (velünk is, hiszen mi is részesei lehettünk az eseménynek).


Visszatérve a szállásra jöhetett a fürdés. Természetesen hideg vízben, ami persze nem baj, de mondjuk nem említeném az Encián menedékház (Retyezát) zúgó patakjánál kialakított mosdási lehetőség élményével egy lapon. A WC-ről pedig ismételten ne beszéljünk, inkább a közeli fenyőerdő illata maradjon meg emlékünkben. Fitten-frissen jöhetett a térkép, hogy a másnapi „kiszakadást a civilizációból” megtervezhessük. És ekkor jöttek a szomszédok… több is…

A buli leírásához szociológus vagy tapasztalat kell, a zene viszont egy külön asztalt érdemel. Szerencsére erdélyi barátainktól részletes ismertetést kaptunk róla. „Manele”! Ez egy transzkárpátián rétegmuzsik, mely itt tökéletesen megfért Scooterrel, a román könnyűzenével és a szocializmusból maradt viskókkal. Javasolt a kevés alvás után a korai kelés, és az áradat előtt irány a hegyek, ahol – persze csak ha mi vagyunk az elsők – csend van és nyugalom!


Zárásként pedig pár szót a Békás-szorosról: nyugati szomszédjaink, látván a hely jelentőségét, nyilván már rég átfúrták volna a hegyet, hogy megkíméljék a szorost a forgalomtól. Természetesen ez pénz kérdése. Ami viszont a szorosban van, az nem tudom minek a kérdése! Minden elismerésünk azoknak a mászóknak, akik a pesti szmogot meghazudtoló levegőben igyekeznek a hátuk mögött hagyni ezt a civilizációtól erősen szennyezett helyet, hogy fentről, csendben, nyugalomban tekinthessenek szét a lenyűgöző tájon, melyet jó lenne kicsit békén hagyni!

Verdikt: Nem hazudtolhatom meg magam, a bevezetőben írtak igazak: ettől a helytől ezt lehet várni csúcsidőben, ne lepődjön meg senki! De szépen kérünk mindenkit, hogy ha arra jár, tegyen érte, hogy ez a hely ne így nézzen ki: ne a főúton, hanem a hegyekből jöjjünk; kulturáltan viselkedjünk; ha tehetjük, ne szálljunk meg a völgyben; termeljünk minél kevesebb szemetet… és buzdítsunk ezekre másokat is!


Gyilkos-tó, Erdély nagyobb térképen való megjelenítése